Béke

Költöző madár - minden jó, HAJÓ a vége...

A történet úgy kezdődött, hogy 1977-ben Nantes-ben vízre bocsátottak egy szép nagy tengerjáró hajót. A keresztségben a nem éppen egyszerű Ayvazovskiy nevet kapta. Nyúlánk fehér teste ezután büszkén szelte a Fekete- és a Vörös- tenger habjait a Szovjetúnió zászlója alatt. Teltek az évek és ahogy forogtak hajócsavarjai szorgalmasan, úgy forgott a történelem kereke is szakadatlan. A 90-es éveket Törökországban és Cipruson töltötte, aztán más vizekre sodorta a Sors, megvásárolta egy élelmes vállalat, gondolt egy merészet, úszó kollégiummá alakította, lehorgonyozta az amszterdami kikötőben és új nevet is adott neki: Rochdale 1 (lesz vajon 2 is?). Első hallásra talán méltatlannak tűnhet ez az állapot, hogy a tengerek moraját nyugodt vizek és az ifjúság által keltett – nem feltétlenül szelídebb - hangzavar váltotta fel, de egy olyan otthonná válhatott a hatalmas fémtest, ami semmihez sem hasonlítható, és a benne lakóknak sok-sok öröm forrása mind a mai napig.

Az úúúgy volt, hogy hónapokig remekül éldegéltem a vidám fehér konténerben, ahová megérkezésem napján fészkeltem be magam. Rendkívül tágas volt, jól felszerelt, a lakótárs, Archit is jó arcnak bizonyult (azóta már hazaköltözött Indiába, na, ez is mókás történet, majd egyszer elmesélem), de ennek a kényelemnek elég magas volt az ára (amszterdami viszonylatban nem, de magyar pénztárcához viszonyítva kegyetlenül) és a bérleti szerződésem is a végéhez közeledett, így komolyan elkezdtem nézelődni egy másik hely után, ahol meghúzhatom magam gyakorlatom hátralévő részében. Így úszott a képbe a fehér hajó. Asszem, triplán is szerencsésnek mondhatom magam: elsőre sikerült egy kabint bérelnem (mint utóbb kiderült, néhányan hónapokat vártak rá), a költözés sem jelentett különösebb kihívást, mivel a hajó a korábbi szállásomtól 100 méterre várt, és a mai napig nem tudok betelni vele, annyira páratlan a hangulata. Kezdjük a kabinommal: 10 m2, ágy, asztal, TV… (Kispál után szabadon) meg persze szék, és egy tágas szekrény, internettel, és hűtővel felszerelve, egy embernek tökéletesen elég a tér és a szolgáltatás (a fürdő közös de nagyon kultúrált és sosem zsúfolt). Ami különlegessé teszi az a kilátás: a szobából az amszterdami kikötő panorámája tárul elém, oldalán a Silodammal, minden napszakban más és más fényben játszik, másképp fodrozódik a víz, így minden ajkalommal egy új képet rajzol kicsi körablak. Gyönyörű! Így válik új élménnyé a reggeli fogmosás… De ami legszimpatikusabb a helyben az a társaság: körülbelül 200 fiatal él a fedélzeten ennek nagyjából a fele holland bennszülött, a többi földgolyó minden részéből jött ide, főleg tanulni, dolgozni. Vannak itt Nigériából, Indiából, Paraguayból, Ausztráliából is, de persze a legtöbben Európából valók. Ebben az állandóan változó és színes társaságban szinte lehetetlen unatkozni, de mivel a kabinok egyszemélyesek, adott a lehetőség arra is, ha valaki esetleg egyedül szeretne lenni. A legfontosabb társasági központ a konyha, amit az egész legénység közösen használ (külön konyhaegységek kapcsolódnak egy teremhez, ahol az asztalok vannak) ide nemcsak főzni és enni járunk, hanem egyszersmind szocializálódni és asszimilálódni is: szinte minden nap találni új arcokat, itt szoktuk szervezni a közös bulikat (ez is megérne egy külön bejegyzést, az amszterdami éjszakai élet: Paradiso, Melkweg, Pacific, Club 11… satöbbi, volt már olyan is, hogy 20-an mentünk együtt szórakozni). Egy-egy közösen elpusztított vacsora – még inkább a vacsi utáni borozgatás/sörözgetés – során alkalom nyílik a sokféle különböző kultúra és világnézet megismerésére, amit remekül kiegészítenek az internacionális gasztronómiai élmények, mivel többnyire mindenki a saját nemzeti ételeit készíti… Örömmel tapasztaltam azt is, hogy viszonylag sok kreatív szakmával foglalkozó egyén lakik még rajtam kívül ebben az úszó kollégiumban, jelenleg 6 építészfiókát ismerek, velük nyilván még könnyebb megtalálni a közös hangot és közös programokat szervezni, valamint tapasztalatokat cserélni. Ehhez a laza multikultúrális közeghez kellően egyedi hátteret szolgáltatnak a hajó további közösségi terei: a konyhán kívül van még a bár és a hozzá kapcsolódó tágas terasz illetve az egész fedélzet: bulizásra veszettül alkalmas mind (bár a házirend szerint tilos lenne bulizni, ezt szerencsére a személyzet végtelenül lazán veszi, sőt volt olyan is, hogy maga a hajót fenntartó cég szervezett ismerkedési estet, ahol történetesen ingyen folyt a sör a csapokból, de a terasz is több spontán szerveződő baráti összejövetelnek helyet adott már). Szeretek itt élni. Ez egyszersmind mintegy magyarázat is arra, miért vagyok ilyen arcpirítóan lemaradva bejegyzésekkel a jelenhez képest: amióta elköltöztem nincs sok időm írni, pedig annyi minden történt már azóta… azért igyexem folytatni a beszámolókat – csak lassan, szépen, ahogy a csiga megy a stégen - átadni minél több élményt és örömöt, abból a sokszor hihetetlen mennyiségből, amivel eddig ez a holland kaland szolgált…

Rotterdam még 1x, meg még 1x

Az eddig felsorolt kulturális élmények többnyire Amszterdamban értek, de nehogy véletlenül lokálpatriotizmussal vádoljanak, a szomszédvárba is újra ellátogattam előre megfontolt szándékkal: az Építészeti biennálé hívogatott és a NAI-ban is új tárlatot nyitottak. Ahogy megérkeztem, a főtéren egy meglepetés fogadott: a várost a második világháborúban elpusztító bombázásra emlékeztetett egy óriási vöröslő virágszobor: a felcsapó lángokat meglehetősen expresszíven idézi meg. Körbejártam párszor, aztán irány fő cél: The architecture of Le Corbusier: ez volt talán a legnagyobb élmény az összes kiállítás/múzeum közül és a legnagyobb bosszúság, hogy nem engedtek fényképezni… Olyan lenyűgöző válogatás a 20.század talán legnagyobb hatású építészének egyébként óriási életművéből, amit egész egyszerűen mindenkinek látnia kell! Kétszer utaztam Rotterdamba megnézni (először egyedül, majd néhány másik építészfiókával az új szállásomról, amiről majd később…), és másodszorra ugyanúgy nem bírtam betelni vele mint, első látásra. 3 nagy teremben mutatják be a mester munkáit az első családi villáktól a nemrég poszthumusz megépült templomig és az építészetet prezentáló csodálatos makettek, rajzok és fotók mellett helyet kaptak festmények, szobrok, bútorok, illetve egy-egy költemény is. Elképesztő mennyiségű vizuális inger tudósít a zseni munkásságáról: tervek és elképzelések a világ minden tájáról (Franciaország, Svájc, Indai, USA, SZU, Brazília…), épületek és elvek amelyek alapjaiban változtatták meg az építészetet: Ronchamp, az Unité d’Habitation, Chandigarh – hogy csak a legismertebbeket említsem – és még megannyi épület eredeti rajzai, tanulmányai, makettjei és berendezései (!)… Hihetetlen, hogy volt képes ez az ember ennyi mesterművet létrehozni egyetlen élet alatt…

Több más kiállítás is hívogatott a biennálé alkalmából, melynek aktuális témája az építészet szerepe és felelőssége a városok jövőjén keresztül az emberiség jövőjére nézve. Corbusier után ezekre sajnos nem sok időm maradt - pláne mivel Hollandiában a múzeumok viszonylag hamar zárnak – egyet tudtam csak tisztességesen bejárni. A cím egyértelműen rímel a biennálé mottójára: A better world – another power… 4 egészen különleges projektet mutat be, amelyek közös nevezője egy-egy közösség és az építészek kapcsolata. Vagyis mivel teheti egy szociális érzékenységgel megáldott mérnök elviselhetőbbé vagy boldogabbá az emberek életét. Az első projekt az állandóan forrongó Közel-Keleten, a határviszályok miatt hányatott sorsú településeknek és menekülteknek fejleszt alternatívákat a túlélésre, a második egy spanyol építész küldetéséről tudósít: egyszerű és olcsó közösségi épületeket tervezett méghozzá úgy, hogy azokat az általa kitalált jópofa használati útmutató segítségével és az alkalmazott egyszerű technológiáknak köszönhetően hétköznapi emberek is meg tudják építeni – össze tudják legózni - társadalmi összefogással, méghozzá rendkívül költségtakarékos módon. A harmadik példa azt mutatja be, hogyan védték/szépítették/fejlesztették elhanyagolt épített környezetüket az építészekkel szövetkezve egy amszterdami városrész elszánt lakói, a negyedik pedig a new yorki társadalom és a profitorientált ingatlanfejlesztők harcával foglalkozik.

Második alkalommal, mikor is a többi gyakornok társaságában látogattam Rotterdamba, ráadásképpen sikerült becserkészni két elég látványos projektet is a legújabb fejlesztések közül - a másodikon talán még meg sem száradt a festék... Az első célpont az Arons en Gelauff iroda (itt dolgozik Sarah a hamburgi sorstársam) új lakóépülete volt: az egymáshoz képest 90 fokkal elfordított doboz adja a tömeget, a főhomlokzatokat két irányba is hullámzó előregyártott elemek sorolása adja: ez és az azonos logika alapján kezelt felületek hangsúlyozzák a dobozok összetartozását. A második célpont a Didden Villige, az MVRDV egyik újabb agyszüleménye: gyakorlatilag egy extravagáns parazita, ami fogta magát és felköltözött egy békés lakónegyed egyik békés házának békés tetejére, és most ott kelti a zavart, valamint ha már ott van, akkor befogad egy díszletekkel és jelmezekkel foglalkozó nem kevésbé extravagáns társaságot is.