Város a kerékpárosoknak

Amszterdam egész egyszerűen lenyűgöző. A hangulatát egyelőre semmihez sem tudnám hasonlítani, annyira egyedi. Az első benyomások közül leginkább a sokszínűsége ragadott meg. A világ minden tájáról, minden nemzetéből élnek itt emberek - viszonylag békében és toleránsan – és úgy tűnik, mindenki magával hoz valamit otthonról, amivel tovább gazdagítja a hely szellemét. Igazi kozmopolita világváros. Ennek ellenére emberi léptékű: nem érzem azt, hogy egy zsúfolt és kiismerhetetlen nagyváros lakója lennék. Annak ellenére, hogy a belváros első látásra zavarba ejtően homogénnek tűnik, szinte lehetetlen eltévedni benne, mivel a csatornák rendszere folyamatos támpontot ad a tájékozódásban. Ha nyüzsgő utcákon szeretne korzózni, vagy valami csendesebb helyre vágyik az ember a turizmus vadhajtásai elől menekülve, mindkettőt megtalálhatja a belvárosban, nemegyszer meglepő közelségben egymáshoz. Nyilván a vörös fényű szenvedélyek valamint a szárnyaló, lazaaa élmények is otthonra lelnek a szűk sikátorokban és a csatornák partján, ami új ingerekkel gazdagítja egy-egy városrész hangulatát. Végtelen a választék a legendás coffeeshopokból: minden létező stílusban válogathat a bőség zavarától (és a mindenhol érezhető marihuána illattól) már eleve bódult vendég… Hétvégeken többnyire nyakamba veszem a várost, igyekszem minél több részét megismerni. Első alkalommal csak ráérősen, turista módjára jártam az utcákat nyitott szemmel és nyitott szellemmel, és felfedeztem természetesen a főbb látnivalókat. A második és harmadik túrára már tudatosabban készültem, mivel Amszterdam az építészet egyik európai fellegvára, lelkes építészhallgatóként rajzoltam meg az útvonalat. (Ezekről a(z architekt-)túrákról később szándékozom részletesebben beszámolni, a felhalmozott nagy mennyiségű élmény/képanyag feldolgozása folyamatban van…) A mindennapjaimat befolyásoló két tényezőről még nem meséltem: időjárás és közlekedés. Az előbbi finoman szólva változékony. Bár az utóbbi napokban meglepő módon sok napsütésben volt részünk (az árnyékolórendszer többször is bekapcsolt az irodában!), előző hétvégén végleg feladtam a harcot az elemekkel: napos délután után vízszintes jég(eső?) orkán erejű szellővel, másnap reggel rapszodikus 3 centi hó, délután újra szikrázó napsütés. Azt mondták ez normális, azaz, hogy nem normális márciusban az időjárás. Még szoknom kell, de követni már nem tudom... A közlekedés viszont a tavasz minden szeszélyéért kárpótol: elsőre hihetetlen volt, de Amsterdamban tényleg bárhova el lehet jutni percek alatt kerékpárral, komplett gyorsforgalmi úthálózat készült a bringásoknak, és a gyorsforgalmi most nem hatásvadász jelző, hanem a véres valóság. 50-60 éves meglett (megvadult) családanyák csengetnek türelmetlenül az ember mögött, ha nem veszi fel a tempót! Nem meglepő a lendületük: nagyon lehet élvezni a száguldást… Szerencsésen hamar megtapasztalhattam ezt az érzést, mivel két munkatársammal már az első héten elzarándokoltunk bringát venni. (Nekik pótolni az ellopottat, nekem szerezni egyet, amit majd ellophatnak egyszer…) Ennek legtakarékosabb módja, ha az ember a megfelelő sötétség beállta után megjelenő utcai „direkt marketing” ajánlataiból válogat. Végül egy szimpatikus afrikai kereskedővel kötöttem üzletet: vidám 15 Euróért sikerült mobilizálnom magam. (plusz 16 Euró láncért, lakatért). A kerékpár egyébként két keréken guruló álom: amszterdami viszonylatban full extrás (első-hátsó villogó, ezüst fényezés, valamint sárvédők), a fék működik (!) csak a kormányzás bizonytalan kissé. Az autó itt valóban nem versenyképes a kerékpárral, ami a fentebb említettek következtében gyakorlatilag „társadalmi” tulajdon. Egy statisztika a végére, alátámasztandó az eddigieket: kb. 750000 ember él Amszterdamban, és a kerékpárok számát 600000-re becsülik…

Mese az öreg portugál építészről

5 perccel kezdés sikerül csak leparkolnom az Academy of Architecture épülete előtt, ahol ma este a kortárs építészet egyik legnagyobb öregje, Alvaro Siza tart előadást. Az előadóteremre - ami persze már zsúfolásig tömve van – csak némi kérdezősködés után sikerült nyomára akadni, tovább rontva egyébként is szolid esélyeimen egy (ülő)hely megszerzésére, de végül „páholyból” hallgathatom végig a Mester szavait – persze állva. A Pritzker-díjas építész legendát szólítják, és egy kedves szakálas öregember lép a színpadra. Meglehetős portugál akcentussal és lassan beszél, lassan lépünk képről-képre. Semmi felesleges szó: szándékokról, gondolatokról, benyomásokról tudósítanak megfontolt mondatai. Az előadás fő témája a múzeumépületek. Beszél a helyről, a helyszínről ("egy városban mindig felismered, ha múzeumot látsz…"), fény szerepéről (bejuttatni és kontrollálni, a művek által igényelt szórt fényről és az ezzel kapcsolatos kísérletezésről…), a terek variálhatóságáról, szeparálhatóságáról (ahány kiállítás, annyiféle tér…), a természeti környezet áldásairól (a megérkezés folyamata, minősége, az épületből érzékelhető külső tér harmóniája…) persze mindezt az aktuális „andör konsztráksön” épületen végigvezetve. Eddig gyakorlatilag semmi meglepő nem hangzik el, ezekről a követelményekről valószínűleg minden építész(fióka) hallott már valamit, ha már tanult középületekről, mégis egy 50 éve (!) praktizáló építész szájából másként hangzik ez a lecke, mintha tankönyvekben olvasnám. Az utolsó fotó erről a projektről viszont különösen megindító és elgondolkodtató: a múzeumtér falán egy viszonylag nagyméretű ablakon keresztül a környező park és táj látványa rajzolódik ki. Mintha egy festmény lógna ott. Egy tájkép. (valószínűleg a legrealistább…) És dől be rajta a direkt fény! Egy kiállítótérbe! Ő eredetileg nyithatóra tervezte, de a légkondicionálás miatt bezárták végleg a szigorú mérnöki kezek… Talán kérdezhetnénk, akkor most kérem szépen hogy is van az említett lecke a szórt fényről? De annyira szép gondolat, hogy butaság lenne vitába szállni vele, és persze nem is akar senki...

Ezután néhány meg nem valósult projekt története és makettfotói térítenek vissza a földre : sok fel nem épített de továbbgörgetett gondolat. „Egyik sem volt időpazarlás, tovább élnek az megvalósult épületek valamelyikében, vagy a jövő tervrajzain…” Az előadás utolsó harmadában egy másik épülő múzeum történetét meséli el a Mester, hogyan szorította be a brazil folyó és a hegyoldal közé egy volt kőbánya üregébe, hogyan teremtett kapcsolatot a tájjal, és hogyan sikerült keresztülvinni az elképzeléseit az időközben felmerülő akadályokon. („Van Brazíliában egy kúszónövény, ami rendkívül gyorsan nő, és eltakar mindent… akár a rossz épületeket is…”) A végeredményről szavak helyett sokkal többet mondanak a képek, a különleges körülmények ebben az esetben is különleges épületet formáltak… (a legmegdöbbentőbb eleme a főtömeget körüllebegő rámpasor, illetve a parányi ablakaiból élvezhető látvány) Még néhány kérdés a végére a lelkes hallgatóságtól, amire a Mester készségesen és hosszasan válaszol, de látni rajta, hogy elfáradt szegény... TAPS! Búcsú. ÉLMÉNY volt…

Meander

Az első hét végén megkaptam az első komolyabb feladatomat: egy korábban félretett kísérletező épületterv – neve Meander – maradványaiból kell felépítenem egy virtuális modellt, amiről később látványterveket, majd prezentációs anyagot kell készítenem: jól jöhet még a cég portfoliójába és a majdani honlapra, és arra is kiváló alkalmat kínál, hogy rendesen begyakoroljam a Vectorworks használatát. Egyébként több ilyen kísérleti projektje is van az irodának, és nagyon érdekesek: többnyire egy játékos gondolat térbeli manifesztációi, vagy történelmi terek újraértelmezései, a kor szellemének megfelelően (pl: Helica-spirál, Le Corbusier: Esprit Nouveau gondolata). A Meander egy „kétarcú” lakóépület (lenne), egyik (nyugodtabb) homlokzatát nézve négyszintes, a másikat szemlélve csak háromnak tűnik… Ahogy a födémek átfordulnak az oldalhomlokzatokon, szinte életre kelnek – a holland építészetre jellemző módon – a síkok úgy tekerednek, mintha papírból hajtogatták volna őket. Az egész objektum egy 3 dimenziós puzzle: a nappali terek belmagasságának változása és szinteltolása indukálja a játék elemeit.(és mindez gyönyörű, tiszta, működő alaprajzokkal ám!) Nagyon szellemes! Szóval játszom egész nap… ez persze túlzás, de nagyon élvezem. A virtuális modellt már elkészítettem, így egy ideje a látványtervek tökéletesítésén dolgozom: mivel az épület fiktív, helyszínt kellett találnom, amibe beilleszthetem Photoshoppal. A tervezők Leen és Mark természeti környezetbe álmodták meg, így a belváros egyik gyönyörű parkjában sikerült készítenem hozzá háttérfotókat.

Munka/hely/társak

A Snitker/Borst Architecten (www.sbarch.nl) főhadiszállását egy olyan épületben találtam, ami már a bejáratnál felkelti a gyanút a vendégben, hogy odabent valószínűleg csak építészekkel fog találkozni. És valóban! Ha jól sejtem, 9 stúdió osztozik a hat szinten, olymódon, hogy a 6. szintet közösen használják: itt lehet például másolni a fényt, meggyőző prezentációkat tartani, és ez az össznépi táplálkozás helyszíne minden csütörtökön. Maga az épület is megérdemel néhány szót, ugyanis számtalan hatásos belsőépítészeti megoldás teszi változatossá a tereit: meglepő födémáttörések, konzolos tetőterasz gyönyörű kilátással, és persze az építészirodák egyedi arculattal. (ráadásul a közvetlen közelben található az MVRDV egyik különleges épülete, a Silodam is) A Snitker/Borst iroda az első szinten székel, és önmagában is nagyon kellemes hely: tágas, világos, jól felszerelt; tele makettekkel, magazinokkal és sok-sok felfedezésre váró dologgal, amelyeknek rendkívül tud örülni egy építészfióka szíve…

Mivel földet érésem napján már volt alkalmam egy rövid bemutatkozó látogatást tenni a munkahelyen, így rövid ismerkedés után megkezdődhetett az asszimiláló folyamat: Rudynak az olasz kollegának jutott a feladat, hogy körbevezessen a körleten. Ő mutatott be a makettező gépnek is, amit még nem volt alkalmam élesben tesztelni, de lelkesen várom a lehetőséget. Az eszközök után az iroda portfolióját ismerhettem meg: leginkább lakóépületek tervezésével foglalkoznak (pályázatoktól a kivitelezésig, nagyobb léptékben), de akad egy-két középület, illetve ipari épület, valamint néhány nagyon érdekes kísérleti projekt is a munkáik között. Tetszett a prezentációkban összefoglalt, rendezett tervek egységes, tiszta arculata, illetve az azokból összeállított profi kis füzetek. A mindennapi munkában egyébként, az egyszerűbb kezelhetőség érdekében minden projekt három betűs azonosítót kap és minden hozzá kapcsolódó dokumentum az alapján azonosítható. Ez az én dolgomat is nagyban megkönnyíti, mivel nem kell feltétlenül megjegyeznem a tervek számomra egyelőre nehezen dekódolható holland nevét, a kiejtésről nem is beszélve. (ahogy egy barátom fogalmazott: a holland nyelv úgy keletkezett, hogy részeg német matrózok megpróbáltak angolul beszélni…) A kollegák egytől-egyig nagyon kedvesek, nyitottak, ráadásul egyéniség mindenki, ami biztosíték az állandó jó hangulatra, különösen a mindennapi közös ebédek alkalmával. Egyedül én vagyok néha még kicsit csendes, ami miatt a nyelvtudásom okolható: elég problémás hirtelen átállni az angolra, különösen akkor, ha az ember évek óta hanyagolta a használatát. Azt mondták mindenki így kezdte a külföldiek közül, de hamar belejöttek, remélem nem én leszek az, aki megszakítja ezt a szép hagyományt. Ennek érdekében munka előtt és után angolt tanulgatok és folyamatosan próbálom frissíteni a szókincsemet. Gyakorlatilag mindent értek, amit beszélnek, de az elég kellemetlen érzés, hogy lenne egy csomó mondandóm és kérdésem, de nem tudom kifejezni magam úgy ahogy szeretném. Egyébként jól jellemzi a vendégekhez való hozzáállásukat, hogy amióta itt vagyok, angolul beszélnek a jelenlétemben sokszor egymás között is, annak ellenére, hogy normál esetben mindenki hollandul szokott. Ketten vezetik a stúdiót együttes erővel, Mark Snitker és Leen Borst, ők a tervező építészek, a többiek – Milos, Brigitte, Eva, Patrick, Rudy, és Petty, - pedig megvalósítják, megrajzolják az ötleteiket. Közülük egyedül Pettynek – a hongkongi származású fiatal hölgynek – nincs még diplomája, de ő is már 1 éve gyakornok az irodában.

Honfoglalás, letelepedés

Miután biztonságban és esőben landoltunk, kellemes ismeretséget kötöttem a helyi gyorsvasúttal, egyúttal sokadszor döbbentem rá, hogy a Magyar ÁllamVasutak mennyire rászolgált a népharagra. Az élményt tovább fokozta a látvány, ami a város felé zakatolva elém tárult: ipari és irodaépületek sora, de többnyire olyan építészeti minőségben, hogy legszívesebben begyömöszöltem volna néhányat a csomagomba (tovább növelve ezzel a vállamat préselő súlyos terheket valamint a háborús menekültként való azonosítás veszélyét). Semmi felesleges kunszt, csak technológia, egyszerű formák, tiszta ritmusok, képletek, minőségi anyagok. Egyszerűen szép. A továbbra is szakadó eső ellenére is bíztató kezdet...

Megérkezés után egy hosszabb séta, bőrig ázással színesítve meghozta az eredményét: szobát kaptam egy egyetemi hotelben, ráadásul három hónapra, mivel sikerült a korábban lefixált internetes foglalásomat érvényesítenem. (www.shortsray.dekey.nl) Egyébként én is megtapasztalhattam azt a körülményt, amivel minden jószándékú tematikus honlap indít (www.kamernet.nl) : nem könnyű külföldről hosszabb időre szállást találni Amszterdamban, mivel albérletet többnyire csak személyes találkozó után hajlandóak kiadni, az egyetemi hotelekben szobára várni meg leginkább izgalmas szerencsejáték. Most bejött…

Új otthonom egy nagy rakás szép fehér konténer a kikötőben, vidám, színes betétekkel az ablakokban: ideiglenes mivolta ellenére fiatalosan, olcsósága ellenére vidáman megvalósítva. Nem tudnék egyszerűbbet és jobbat kitalálni az igényességéről hírhedt kollégista életformának. Tartós anyagok, praktikus részletek. A szobára sem lehet semmi panasz: tudom, hogy a belső koli után minden hatalmasnak tűnik, de ez tényleg az! Ráadásul minőségi bútorokkal felszerelt. (bár a kevés bútor elvész a nagy térben, akárcsak személyem) Csak a privát hálóm önmagában kb. 12m² és ehhez jön még a nappali-étkező-konyha, plusz a fürdő, külön WC… plusz egy lakótárs, Archit, aki egyébként indiai, menedzsmentet tanul az UvA-n és eddig egy kansasi sráccal lakott együtt, akit én váltottam. Hozzájuk képest szerintem én nem számítok igazán külföldinek… Ám legnagyobb előnye a helynek, hogy gyalogszerrel is mindössze könnyed 10 perces séta az irodától. Negatívumként talán csak azt tudnám említeni, hogy a hangszigetelést - talán valamiféle közösségi szellemtől vezérelve - kispórolták a lakóegységekből, aminek egyenes következménye az önként vállalt ismeretség minden szomszédos dobozlakóval. Egyébként hibátlan.

Határtalan építészet?

Vagy mégsem? Egy a közelmúltban tett, rendkívül tanulságos müncheni kiruccanás az Építészhallgatók Világkonferenciájára végleg tudatosította bennem azt a felismerést, amit már régóta sejteni lehetett az építészmagazinok külföldi tudósításait olvasva. A probléma, amiről már számos fórumon hallhattuk elemzést és panaszt (amiknek a számát most nem kívánom szaporítani): kicsiny országunkban a téralkotás mestersége elszigetelődött Európa és a nagyvilág építészeti áramlataitól. A müncheni élmények rendkívül kíváncsivá tettek, látva más nemzetek mennyire másképp gondolkodnak az építészet jelenét és jövőjét illetően. Ez volt az a benyomás, a végső löket, ami élesre állította a katapultomat Amszterdam felé. Miután sikerült megegyezni a Snitker/Borst irodával a feltételekről, felvillant a zöld jelzés: átküzdöttem magam az E-111, EUB, IBAN, KLM (MALÉV) mozaikok labirintusán (TB és utasbiztosítás, devizaszámla, repülőjegy), leszálltam az egyetemi mókuskerékről, érzékeny búcsút vettem családtól, barátoktól, aztán bekapcsoltam a biztonsági övemet, és egyenesbe állítottam az üléstámlát...