Az ipari komplexum jelenleg 2 logisztikai központból egy irodaházból és egy gyönyörű parkolóházból áll. A vállalat a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett az épített környezet átlagon felüli minőségére, így vagy neves építészt kértek fel a tervezésre, vagy kifejezetten fiatal építészek számára kiírt tervpályázaton (!) választották ki a legjobb terveket épületeik megvalósítására. Először a logisztikai központok épültek fel, az egyik Calatrava egyik első alkotása: még nem érezni rajta mai épületeinek elementáris erejű, semmihez sem hasonlítható megjelenését, dinamikáját, de azért egy-két bátor formai elem feltűnik, többek között ha létezne szépségverseny a „Világ legszebb ipari kapuja” címért, akkor ez az épület ott lenne a döntőben. 
A másik csarnok is bővelkedik meglepő megoldásokban: a legérdekesebbek a csőszerű felülvilágítók és az egyben mozgó hatalmas tetőelem amivel a dokkoló állomásokat lehet elrejteni kíváncsi szemek elől. A cég irodaháza előregyártott elemekből építkezik, fő koncepciója a kommunikáció volt: két szárnya beszélget egymással a fedett előcsarnokon keresztül, beszél önmagában (mekkora képzavar, elnézést) az átriumoknak köszönhetően, és a nagy nyitott felületeknek/átmeneti tereknek (amelyeket az egybefolyó tömegek hoznak létre) hála, az egész épület beszél a környezetével. A legszebb az egészben, hogy mindhárom irányba egy nyelven szól… A betonelemek ridegségét meg szépen oldják a textil árnyékolók, és a belső térben bőséggel alkalmazott természetes anyagok. Okos. 
A negyedik objektum is szépségdíjas a maga kategóriájában, a parkolóház szellemes szervezésével a fa lécburkolat puritán nagyszerűségével késztet elismerő hümmögésre. Hm!
Norddeutsche Landesbank, Hannover (Behnisch, Behnisch & Partner)
Ezek az építészek nagy fába vágták a fejszéjüket. Adott egy egész tömböt elfoglaló épület, rengeteg különböző funkcióval, (lakóház, irodaépület, étterem, bank, üzletközpont, sportközpont…), a feladat mindezt úgy megvalósítani, hogy illeszkedjen a városközpontba, és a lehető legkevesebb energiát és fenntartást igényelje. Kihívás az biztos. A következő eszközökkel próbáltak a sokféle követelménynek megfelelni: védett, de könnyen elérhető belső udvar, ami bekapcsolja a középületet a város vérkeringésébe, városszövetre reagáló tömegformálás, a városra néző átmeneti terek, energiatudatos szerkezeti megoldások alkalmazása minden részegységen (természetes szellőzés, védelem a zaj, szennyezés és hő ellen kettős homlokzattal, növényzet minden szabad felületen, esővíz összegyűjtése és belső hasznosítása, belső udvar hűs mikroklímája…stb). Akad bőven ellentmondás az épületen (például az energiatudatos tervezésnek némiképp ellentmondó baromira szétszabdalt tömeg), valahogy nem áll össze homogén egésszé, de nem tudom, hogy lehetséges-e egyáltalán ennyi különböző építészeti szándékot és technológiát, ekkora méretben egy egységes koncepcióba összegyúrni. Valószínűleg kizárólag kompromisszumok árán. Ez az épület (vagy inkább már gép) egy jó és előremutató kompromisszum.
Wolfsburg
Nagyon fiatal város, 1938-ban kezdődött csak a története, amikor is a Volkswagen Művek úgy határozott stratégiai és közlekedési szempontok alapján, hogy a Wolfburg kastélyától nem messze építi fel új gyáregységét. Kezdetben nem volt más, mint egy lakótelep a munkásoknak, de ahogy nőtt a gyár úgy növekedett a népesség, és ezzel együtt az igény egy élhetőbb lakókörnyezet létrehozására. Az egységes, unalmas lakóházak mellett így megjelentek új típusú beépítések, és az első középületek is. A város és a gyár gyakorlatilag szimbiózisban él egymással (az üzemnek - Autostadtnak - majdnem akkora a területe mint magának a városnak), és a VW támogatásának hála bőven biztosítottak az anyagiak új fejlesztésekre. Ennek a szerencsés körülménynek köszönhetően számos látványos középületet húztak fel a megfáradt munkások szolgálatára vagy szórakoztatására. Így – bár jószerivel semmi hangulata nincs a belvárosnak – érdemes egy nagy sétát tenni és felkeresni város büszkeségeit, mindenekelőtt a Pheanot…
Kultúrház (Alvar Aalto)
A finn építész és formatervező pályázaton nyerte a megbízást erre a sokfunkciós közösségi házra mely a jó’munkásemberek szellemi fejlődését, kultúrálódását, és szocializálódását hivatott elősegíteni. A mester alapötlete egy olyan „agora” létrehozása volt, ami nyugodtságával ellenpontozza a gyárváros monotonitását, és menedéket nyújt a mindennapok szürkesége elől. A főtéren emelkedő épület befogad egy könyvtárat, felnőttképzési-, ifjúsági-, és szabadidő központot, valamint jópár üzletet és szolgáltató helyiséget. Legmarkánsabb része a tér és a főbejárat fölé emelkedő 5 audiótórium „tornasora”. Aalto terve szellemes módon kapcsolja össze és választja el egyszerre a funkciókat, nagyfokú variálhatóságot engedve a belső tér használóinak. Ami igazán megkapó ebben a házban, hogy mindenhol érezni a mester „szellemét”: a könyvtár jellegzetes felülvilágítóin át a legelemibb részletmegoldásokig, a burkolatoktól a nyílászárókig, mind ugyanaz a kéz formálta, minden ugyanazt a nyelvet beszéli, harmonikus, világos, és emberléptékű tereket hozva létre.
Színház (Hans Scharoun)
Domb oldalán húzódik a hosszúkás test, alacsonyabb fele a világ valószínűleg egyik leghosszabb színházi előterét rejti magában: Scharoun eszméletlen hosszúra nyújtja a megérkezés szertartását, ezáltal biztosítva a teret (kifutót) a társasági élet szereplőinek kellően látványos felvonulásához, amihez a domb alatt elterülő város (és gyár persze) adja a reprezentatív (?) hátteret (az előtérben kvázi autószalonként minden nagyobb eseményen megcsodálható volt a Volkswagen legújabb modellje is, szolidan emlékeztetve a mecénásra…). A térsor végén, mintegy „mellékesen” ott magasodik a színház tömbje, de valahogy érezni, hogy ez az építmény a színházat, a színházba járást, nem feltétlenül a kultúra és a művészet legnagyszerűbb megnyilvánulásaként magasztalja, hanem inkább fontos polgárok fontos társasági eseményeként (rongyrázás) definiálja. Különlegessége, hogy a nézőtér, valamint a színpad természetes fénnyel is megvilágítható.
Szentlélek templom (Alvar Aalto)
Végre egy szakrális tér! (ez már hiányzott nekem, a holland építészetet ez a téma nem igazán hatja meg, sőt néha egészen furcsa dolgokat művelnek a templomaikkal) Időtlenség. Ez az első dolog, ami eszembe jut róla. Ha jobban belegondolok, lehet elhamarkodott ilyen szóval illetni egy templomot, ami még fél évszázados sincs. Talán korai. Nem tudom mi az időtlenség mércéje, (fekvő nyolcas?), de ezek a hófehér falak olyan vitathatatlanul, olyan magabiztosan állnak ott a domb tetején, hogy egyszerre úgy tűnik, még az Idő kegyetlensége sem tud mit kezdeni velük. 1960-ban építették, formáin egyáltalán nem érezni a korát, erejét nem tudták gyengíteni a divatok, a változó környezet, vagy korszellem. Az Erő, ami lenyűgöz a gótikus katedrálisokban, az itt is jelen van, csak valahogy szelídebb és barátságosabb. Befogadóbb. Ez az érzés tovább erősödik, amint belépünk a templomba. Védőszárnyként borul rá a világos térre a tető, az oltár mögül induló lendületes, határozott ív, amit a faborítás is hangsúlyoz, és szinte puhává varázsol. Az ablakokat úgy helyezte el Aalto, hogy a reggeli és délutáni órákban a fény pontosan a padsorokban ülő hívekre sugárzik. a keresztelőkápolna ötszögű hasábja leheletfinoman metsz bele az ív által uralt térbe, lágy vonalak és kemény élek elsőre furcsa kavalkádja harmonikus egészet alkot… Nem drámai és letaglózó, hanem biztonságos és derűs. Jó itt lenni. Egy újabb JÓ HELY…
Pheano (Zaha Hadid)
Ezmiez? Ez durva! Ez nagyon kész… Szóval. Ez egy olyan izé, amit nehéz értelmesen leírni, mivel annyira új, annyira más, hogy a megszokott kategóriák, megszokott minőségek számomra valahogy érvényüket vesztik (hasonló érzés, mint nagy kedvencem, az ARCAM épülete körül sétálni, csak ez nagyon más lépték). Valószínűleg nem sok olyan épület van, ami annyi különböző asszociációt váltana ki az emberekből, mint ez. Nehezen szokják a wolfsburgiak is, nem nagyon van semmi a környéken, amihez kapcsolni, vagy amiből származtatni lehetne. Szokni kell, hogy ott van. Hogy leszállt az „űrhajó”. Merthogy – érthető módon - ez a leggyakoribb képzettársítás, ami nyilván sok-sok Star Wars-os moziélményből is táplálkozik. Azért egy közös nevező talán akad: nem „evilági”, valami idegen cucc ez kérem szépen (lehet, hogy Hadid néni valójában egy UFO?)! Kezdődik a furcsa élmény azzal a hatalmas, szinte lebegő tömeggel, ami a város és a gyár közé ékelődött, folytatódik a városi térnek szánt különleges, álomszerű tájjal, ami a furcsa jelenség alatti zónában létrejön, és betetőzik a belső terek elképesztő sokféleségével és kiismerhetetlen egyszerűségével. A létesítmény belül egyébként egy afféle „csodák palotája”: tudományos szórakoztató központ nem csak gyermekeknek: ha van időnk, számtalan kísérletnek lehetünk tanúi vagy résztvevői, melyek a fizika és a kémia határait feszegetik, de minimum elgondolkodtatnak. Ahogy az objektum is. Oldalakat lehetne teleírni az új benyomásokról, amik a tereiben sétálva érik az embert, de ettől most inkább megkímélnék mindenkit, nincs mese, el kell menni, és be kell járni! 
Természetesen az sem átlagos, ahogy ezt az izét megvalósították az elszánt német mérnökök: óriási kivitelezési bravúr. Az egész teherhordó szerkezet - ami nagy részben a térhatároló szerkezet is egyben - monolit vasbeton, speciálisan ehhez a projekthez kifejlesztett zsaluzati rendszerrel és öntömörítő betonnal. 170 méternyi betontest egy árva dilatáció nélkül! Döbbenetes. Nemcsak nekem, állítólag, amikor először mutatták meg a terveket a statikusoknak, elnéző mosoly után kínos röhögés (WTF?) volt az elutasító reakció, de végül találtak néhány elvetemült mérnököt, aki megtervezte: most gyakorlatilag több acél van benne, mint beton! Mivel a technológia rendkívüli pontosság mellett gyorsaságot is igényelt, nem csak nappal dolgoztak a munkások: rendőri kísérettel száguldoztak a dömperek az éjszakában a közeli betongyár és az építkezés között. Ezek után szinte már átlagos megoldásnak mondható a tetőszerkezetet: acél térrács alkotja, ami a vaskos lábakra közvetíti a terhet. (Kedves építészfióka sorstársam! Egy röpke pillanatra emlékezz vissza – az élmény fájdalmas és felejthetetlen szóval nem lesz nehéz, tudom – egy Vasbeton II. féléves házira, ami egy egyszerű, legfeljebb két irányba teherhordó lemez, néhány különböző fajtájú és irányú teherrel, az is mekkora szívás tud lenni… Nos, itt szó nincs függőlegesről meg vízszintesről, minden könyörtelenül 3D, óriási fesztávok, megbecsülhetetlen és végtelenül komplex terhelés, és az egész alatt még mélygarázs is van… kicsit kihívás? Tiszteletem a statikusoknak!) Ami ennyire más, az mindig megosztja az embereket, persze sokat vitatkoztak már erről is. Számos kérdést felvet, a leggyakoribb és már sokszor elővett, a sztárépítészetre is oly jellemző megközelítést vitatja: van-e joga bárkinek is - legyen akármilyen zseniális – lepottyantani személyes, védjeggyé avanzsáló vonalaival rajzolt szobrait a világ különböző pontjain, anélkül, hogy igazán figyelembe venné a hely szellemét? (a hely szelleme köszöni szépen, jól van, reméli ő is megszokja majd előbb-utóbb) Lehet, csak formai játék az egész? Egy zseniális elme bátor kísérletezése a térrel? („A fantázia követi a funkciót?” Vagy fordítva?) Nem tudom, majd ha nagy leszek, talán kitalálom… De addig is, akkor is, hihetetlen, ahogy EZ ott van…
MARTa, Herford (Frank Gehry)
Modern művészetek és bútorok múzeuma. Ha nem ez lenne az első ház, amit a saját szememmel látok az alkotótól, akkor simán egy mondattal el lehetne intézni: tipikus frankgehry, a bilbaoi, Guggenheim Museum (egy újabb) másolata. Mivel utóbbi munkáját (amelyről ugye a híres effektust is elnevezték…) sajnos még nem volt alkalmam élőben csodálni, így mindenképpen élményszámba ment látni a Gehry-emblémának számító lemezhullámok orgiáját a tetőn, annak ellenére, hogy már számtalan helyen elsütötte ezt a poént az építész. Egy újszülöttnek minden vicc új… A hullámok és görbék állandóan „mozgó”, izgalmas felületeket hoznak létre, szinte életre kelnek. Ez önmagában szép, és tény, hogy sokáig lehet rajta legeltetni a szemet, de amint a tovasiklik a tekintet az épület többi részére, hamar eloszlik a varázslat. Ha valahogy kontrasztot tudna képezni a téglatömbök nyugodt tömegeivel, akkor talán összeállna a kép, de amikor a súlyos téglafalak felmásznak a bádogtetőre, akkor szerintem már inkább önmaga paródiájába fordul és erőltetetté válik az egész együttes.
Felix Nussbaum Haus, Osnabrück (Daniel Libeskind)
Első találkozásom vele is, egy újabb formalista sztárépítész – gondoltam kissé elhamarkodottan - aki funkciótól és helytől függetlenül ugyanazokat az egyébként rendkívül hatásos formai elemeket váltogatja, de az épületben sétálva megváltozott a véleményem. Ezen az épületen bebizonyította milyen mesterien bánik a téralkotás eszközeivel. A múzeum Felix Nussbaum zsidó származású festő munkáit mutatja be, és a festményeken keresztül a hányatott sorsú művész életéről is képet kapunk. És bizony elég lehangoló képet. A festő átélte a II. világháború alatt a zsidó nép katasztrófáját, élete szinte folyamatos bujkálás, rettegés, és bizonytalanság volt. Ezek a nyugtalanító érzések elevenednek meg a vásznakat nézve, és az épület terei tovább erősítik ezeket a benyomásokat: éles vágások, szakadások, és még élesebb sarkok váltják egymást, amire a rideg, hűvös, kemény anyagok (acélrács, szürke kőburkolat) még rátesznek egy lapáttal, a kiállítóterek többnyire csak keskeny vágásokon, bemetszéseken át jutnak természetes fényhez. Mindezek együtt egészen nyomasztó kompozícióvá állnak össze. A belső tér csúcspontja egy hosszú és keskeny folyosó, melyet egy felülvilágító bevágása és szabálytalanul elhelyezett gerendák borítanak, de erről sajnos nem engedtek fotót készíteni a keményszívű német teremőrök.
Kalkreise Museum & Park, Osnabrück (Gigon & Guyer)
Néhány évvel ezelőtt ókori római maradványokra bukkantak nem messze Osnabrück mellett: egy feltételezhetően germánokkal vívott ütközet emlékei kerültek elő a földből, rengeteg kisebb-nagyobb használati tárgy, fegyver, ékszer, amelyek segítségével többé-kevésbé sikerült rekonstruálni a csatát is. Miután a régészek kiástak mindent, amit a ligetből lehetett, úgy döntöttek, hogy ezt a gazdag leletanyagot népművelő jelleggel megmutatják a világnak is. Így hamarjában tervpályázat íródott ki, amin a svájci Gigon&Guyer építészduó győzött, így az ő elképzelésük valósulhatott meg (szomorú, hogy ez kicsiny hazánkban, a vadkeleten, nem ilyen egyértelmű következmény - lásd a Dísz téri rom pályázata/tervezése körüli abszurditások és botrányok…). Tervük homogén egészként kezeli az egész létesítményt (múzeum, kilátó, a sétaút pavilonjai, sőt maga sétaút), ezt a benyomást leginkább a következetes anyaghasználat és az egyes elemeken valamint a részletmegoldásokon is visszaköszönő nyersesség és brutalitás erősíti. A rozsdás acéllemez – különböző minőségben - mindenhol jelen van: vékony térelhatároló, útvonalat kijelölő járólap, könyörtelen trapézlemez támfal, mintha mindent az ezernyi kardból és páncélból összeolvasztott acélból öntötték volna… Bár a múzeumot és kilátót egyesítő L-betű is izgalmas dolgokat rejt magában, a legjobban két költőien megfogalmazott pavilon fogott meg: két rozsdamarta acéldoboz, az egyik egy hatalmas "kürt" segítségével az erdő hangjait gyűjti össze, a másik a háború, a vérontás értelmét firtatja egy megdöbbentő és elgondolkodtató videóinstalláció segítségével.
A másik csarnok is bővelkedik meglepő megoldásokban: a legérdekesebbek a csőszerű felülvilágítók és az egyben mozgó hatalmas tetőelem amivel a dokkoló állomásokat lehet elrejteni kíváncsi szemek elől. A cég irodaháza előregyártott elemekből építkezik, fő koncepciója a kommunikáció volt: két szárnya beszélget egymással a fedett előcsarnokon keresztül, beszél önmagában (mekkora képzavar, elnézést) az átriumoknak köszönhetően, és a nagy nyitott felületeknek/átmeneti tereknek (amelyeket az egybefolyó tömegek hoznak létre) hála, az egész épület beszél a környezetével. A legszebb az egészben, hogy mindhárom irányba egy nyelven szól… A betonelemek ridegségét meg szépen oldják a textil árnyékolók, és a belső térben bőséggel alkalmazott természetes anyagok. Okos. 
A negyedik objektum is szépségdíjas a maga kategóriájában, a parkolóház szellemes szervezésével a fa lécburkolat puritán nagyszerűségével késztet elismerő hümmögésre. Hm!
Természetesen az sem átlagos, ahogy ezt az izét megvalósították az elszánt német mérnökök: óriási kivitelezési bravúr. Az egész teherhordó szerkezet - ami nagy részben a térhatároló szerkezet is egyben - monolit vasbeton, speciálisan ehhez a projekthez kifejlesztett zsaluzati rendszerrel és öntömörítő betonnal. 170 méternyi betontest egy árva dilatáció nélkül! Döbbenetes. Nemcsak nekem, állítólag, amikor először mutatták meg a terveket a statikusoknak, elnéző mosoly után kínos röhögés (WTF?) volt az elutasító reakció, de végül találtak néhány elvetemült mérnököt, aki megtervezte: most gyakorlatilag több acél van benne, mint beton! Mivel a technológia rendkívüli pontosság mellett gyorsaságot is igényelt, nem csak nappal dolgoztak a munkások: rendőri kísérettel száguldoztak a dömperek az éjszakában a közeli betongyár és az építkezés között. Ezek után szinte már átlagos megoldásnak mondható a tetőszerkezetet: acél térrács alkotja, ami a vaskos lábakra közvetíti a terhet. (Kedves építészfióka sorstársam! Egy röpke pillanatra emlékezz vissza – az élmény fájdalmas és felejthetetlen szóval nem lesz nehéz, tudom – egy Vasbeton II. féléves házira, ami egy egyszerű, legfeljebb két irányba teherhordó lemez, néhány különböző fajtájú és irányú teherrel, az is mekkora szívás tud lenni… Nos, itt szó nincs függőlegesről meg vízszintesről, minden könyörtelenül 3D, óriási fesztávok, megbecsülhetetlen és végtelenül komplex terhelés, és az egész alatt még mélygarázs is van… kicsit kihívás? Tiszteletem a statikusoknak!) Ami ennyire más, az mindig megosztja az embereket, persze sokat vitatkoztak már erről is. Számos kérdést felvet, a leggyakoribb és már sokszor elővett, a sztárépítészetre is oly jellemző megközelítést vitatja: van-e joga bárkinek is - legyen akármilyen zseniális – lepottyantani személyes, védjeggyé avanzsáló vonalaival rajzolt szobrait a világ különböző pontjain, anélkül, hogy igazán figyelembe venné a hely szellemét? (a hely szelleme köszöni szépen, jól van, reméli ő is megszokja majd előbb-utóbb) Lehet, csak formai játék az egész? Egy zseniális elme bátor kísérletezése a térrel? („A fantázia követi a funkciót?” Vagy fordítva?) Nem tudom, majd ha nagy leszek, talán kitalálom… De addig is, akkor is, hihetetlen, ahogy EZ ott van…
