Pénz beszél...

Az előző időszak viszonylagos lazasága után, a hiányzókkal kiegészülve, az irodai élet kezd visszatérni a korábban megszokott kerékvágásba. Eme bizonyos kerékvágásban viszont az Umicore-projekt szekere továbbra is döcögve halad: újabb kellemetlen tényezők nehezítették a hányatott sorsú épület egészséges fejlődését. A megbízó - szerepéhez méltó módon, szigorúan üzleti alapon létezve – legutóbbi megbeszélésen kifejtette, hogy ő bizony költségcsökkentést szeretne, és túlságosan nagynak találja az épületet. A projektnek ezen előrehaladott állapotában – amely nagyjából az ő kívánságait figyelembe véve alakult olyanná, amilyen - ilyen kritikus kijelentést tenni, diplomatikusan fogalmazva, nem nevezhető valami sportszerűnek, és a beruházás gondosabb megtervezését hiányoló építészben érthető módon az a sokat magasztalt világhíres német precizitás is durván megkérdőjeleződik egy röpke pillanatra. Ez az a bosszantóan undorító része az építészetnek/építésnek, amit szívesen kihagyna mindenki az életéből, de sajnos, amíg az embernek az anyagi világban (hol máshol?) kell megvalósítania gondolatait, addig kénytelen alárendelni magát eme világ törvényeinek. Jelesül a legalapvetőbbnek a gravitáció után (habár újabban ez nem biztos, hogy igaz), vagyishogy a pénz beszél... (miért nincs olyan tárgy az egyetemen, ami megtanít a megbízóval bánni/tárgyalni? Ahogy megtudtam, még itt sincs...). Engem ez a bonyodalom annyiban érint érzékenyen, hogy szüneteltetnem kell az újabb makettezési feladatom kivitelezését: 1:200-ban az Umicore épületet kellene felépítenem, de mivel a vázolt körülményeknek köszönhetően állandóan változásban van (esetleg gyurmából lenne érdemes… Barba Papa segíts!), így csak a meglévő csarnokokat tudtam összerakni. Hasonló a helyzet a virtuális modellel (SketchUp) is: amíg Mark és Leen nem tudják meghozni az alapvető döntéseket a terv jövőjét illetően, addig nem igazán tudom fejleszteni azt sem, csak próbálgatunk dolgokat, de semmi sem végleges. A makettezést nagyon élveztem (pláne, hogy ritkán ajándékozott meg eleddig olyan csodálatos lehetőséggel a Sors, hogy a fenyegetően közeledő határidőtől nem zavartatva, lazán, kényelmesen tudjak építkezni), csak hamar a végére értem a teljesíthető feladatoknak, így hirtelen nem nagyon tudtak nekem érdemi munkát biztosítani. Nehogy az unalom felüsse fejét kicsiny irodai világomban, Leen sietett segítségemre ötletével: útikönyvet kellett csinálnom közelgő portugáliai építészeti túrájához. Kiválogatott számtalan építészeti magazint és könyvet a témában, valamint felvázolta az itinert, aztán beüzemeltük a szkennert: másfél nap folyamatos szkennelés és két nap szerkesztés után (Photoshop és InDesign) megszületett az album. 80 oldal kötve, megtöltve a portugál mesterhármas – Alvaro Siza, Souto de Moura, Fernando Távora – fantasztikus házaival. Egyébként is szeretem ezt a műfajt és a feladat betekintést engedett a - hollandhoz hasonlóan színvonalú, de más szellemi gyökerekből táplálkozó - kortárs portugál építészetbe.

Architek-túra II. (2/1)

Valójában nem egy túráról, hanem egy négy vasárnapon átívelő előre megfontolt szándékkal elkövetett építészeti kéjutazásról kísérelnék most így szolidan megemlékezni: ami a különböző idősíkokat összeköti az a tetthely, Amszterdam keleti negyede (Oostelijk Havengebied). A városrészről annyit érdemes előzetesen tudni, hogy a főpályaudvartól keletre eső, hajdanán kikötőnek épített mesterséges földnyelvekről a felgyorsult urbánus fejlődés a nyolcvanas évek végén száműzte a portáldarukat, teret engedve a Hollandiában nagy hagyományokkal rendelkező és a 20.század elejétől kezdve folyamatosan növekvő szükségletekkel jelentkező lakóházépítés tombolásának. A rendezési tervtől kezdve (WEST 8) a legjobb szakemberek dolgoztak az ügyön, és a félszigetek beépítése egybeesett a holland építészet leglátványosabb korszakával (mára ez a lendület a lelassult gazdasági fejlődés miatt némileg alábbhagyott, és meghökkentő, kísérletező, drága épületek helyett feltűnésmentes, de gazdag belső tartalommal telített házakat építenek mostanában). Bátor és modern gondolatok, számos városépítészeti és tervezéselméleti elképzelés kapott lehetőséget a bizonyításra ebben a pazar építészeti realitásban (ez a szerényen ún. „superdutch” jelzővel emlegetett korszak, ami európai viszonylatban kiemelkedővé és elismertté tette a kortárs holland építészetet). A kísérletező kedvnek és a szárnyaló fantáziának az illeszkedés követelménye sem szabott igazán határt, mivel a terület fekvéséből adódóan elszakad a belvárostól, amit a vasútvonal közbeékelődése tovább erősít. Kegyetlen magas az építészeti minőség (SI mértékegysége: wow!/m³), bár itt azért sunyin meg kell jegyeznem, hogy az idő vasfoga már komolyan kezelésbe vett néhány épületszerkezetet, ami arról tanúskodik, hogy a projektekre szánt összegek felhasználásakor valószínűleg nem a legtartósabb anyagok beszerzése volt az elsődleges szempont. Sokkal inkább koncentráltak a koncepcionálásra és jól belakható, élhető terek kialakítására. Néhány esetben a kísérletezés is ellentmondásos helyzeteket eredményezett, a léptékek megválasztása és gyakori váltogatása nem minden esetben váltotta be a hozzá fűzött reményeket: ez főleg a KSNM- és a Java-félszigeten érhető tetten, ahol például az óriástömbök túlzott befelé fordultságát érte számos kritika. Biztos sokat vitatkoztak rajta az illetékesek, gondolom ennek következményeképpen lehet felfedezni a kicsivel később épült további két félszigeten – Borneo és Sporenburg – jelentős különbségeket a várostervezési koncepcióban és a léptékben egyaránt. A csoportos beépítésű modern lakóépületek szinte minden fajtáját felvonultatja a terület, olyan, mint valami nagyra nőtt kiállítás, társasházakból és sorházakból valami egészen elképesztő mennyiségű variáció fedezhető fel. A következőkben szerényen megpróbálkoznék a legérdekesebbeket (önkényesen) kiválogatni és néhány keresetlen szóval/képpel bemutatni.

Koncertterem, jazz színpad (3xN, 2005)

A dán építészek bizonyára szeretik a zenélő dobozokat. Ez az épület legalábbis erre enged következtetni: a feltűnő fekete doboz rejti az egyik előadótermet (jazz) az üvegdoboz pedig a másikat (modern és világzene). A megérkezés aktusa mind-kettő esetében különleges: a blekbokszba egy mérnöki műalkotásnak is beillő hidacskán át juthatnak a muzsika szerelmesei, az üvegkalitka pedig egy 5 szintes közösségi/átmeneti térrel fogadja a látogatókat, ahonnan nem mellesleg remek a kilátás az Ij folyó partjára, az audiovizuális élményt fokozandó…

Személyhajó kikötő (Larry Malcic, 2006)

Mövenpick Hotel (Claus en Kaan, 2006)

A zenélő dobozokhoz szorosan kapcsolódva két további létesítmény uralja az Ij folyó partját. A kikötőépület nagyvonalúan hullámot formázó fogadótere meglehetősen direkt módon jelzi funkcióját, de telente konferenciaközpontként is használják. A hotel 65 méteres hasábja réteges süti homlokzatával hozza zavarba a szinteket megszámlálni szándékozó elvetemült kíváncsiskodókat.

Iroda és lakóházak - De Loodsen (különböző építészek...)

A koncertteremmel és kikötővel megkezdett sort azonos magasságú de különböző tömegformájú, reprezentatív külsejű épületek folytatják. Az épp aktuális holland építészeti stílus mintapéldányai, feltűnést kerülő, szűkszavú (messziről szinte már unalmasnak tűnő), homlokzatokkal, de nagyon igényes megjelenéssel, valamint okos alaprajzokkal. A gyönyörű homlokzati anyagok (főleg tégla persze) és a kimért, pontos részletek eleganciát kölcsönöznek az egész társaságnak.

Java-sziget (S. Soeters, 1989)

A hosszúkás szigetet keskeny csatornák szelik keresztül: az így kialakuló, belső parkra szervezett tömbök hosszanti oldalán változatos formában és arculattal épített 6-7 szintes társasházak, a csatornák mentén pedig zsebkendőnyi telkeken feltűnően extravagáns egyéni lakóépületek sorakoznak, modernizált formában megidézve a belvárosra oly jellemző tipológiát. A tömbök belső világát a zöldfelületek ugyan kellemessé teszik, de ha mindenki szabad levegőre nyomulna a lakásokból, gyanús, hogy zsúfolttá válna a hely: nagyon durvának tűnik a laksűrűség! Egyébként érthető a szándék, itt is megmutatkozik, mennyire eltökélten spórolnak az évszázadokon át küzdelmesen megszerzett szárazföldi területekkel. (a helyzeten ellenben sokat segít, hogy szinte minden lakás rendelkezik terasszal vagy valamilyen más típusú a környezettel kommunikáló átmeneti térrel).

tovább...

Architek-túra II. (2/2)

KSNM-sziget (J.M.J. Coenen, 1989)

Java-sziget kontinuitása, de – ahogy az testvéreknél lenni szokott - jelentősen különböznek egymástól: KSNM léptékében és hangulatában is más: befelé forduló óriások otthona. Inkább tiszteletet parancsolóak, mint barátságosak: lényegében két hatalmas gyűrű, egy vastag szalag (Pireus: Hans Kolhoff) és egy karcsú, de súlyos torony (Skydome – a „fekete özvegy”: Wiel Arets), meg néhány maszat. A lépté-kváltás érzékeltetésére: amíg a szomszéd Javan egy hagyományos értelemben vett tömböt számtalan különböző lakóház alkot, itt egy-egy épület önmagában kitesz egy egész tömböt!

The Whale /A bálna/ (de Architekten Cie, 2000)

Méltó a nevére: letaglózóan hatalmas méretéről, és a pikkelyes kültakaróról nem nehéz az óceánok békés óriására asszociálni. Akárcsak arról a lenyűgöző dinamizmusról ahogy az épülethasáb megroppan és nekifeszül… A tervezők szándéka persze nem az volt, hogy egy absztrakt állati szobrot faragjanak, sokkal prózaibb gondolatok vezették a ceruzáikat: a szupertömbbel egyrészt a lakósűrűség növelése, másrészt tájékozódási pont, jel felállítása volt a városépítészeti cél. A bálna „gyomrában” kialakított 214 magas komfortfokozatú lakáshoz a belső udvarra néző, változatosan elhelyezett oldalfolyosókról juthatnak fel az „önjelölt Jónások”.

Eklektikus házsor (sok-sok építész)

Talált egy kb. 5-6 m széles foghíjtelket és nincs ötlete mit kezdjen vele? Íme néhány megoldás a problémára… Sporenburg szigetén jött létre ez a megdöbbentő sorház kavalkád, a szabályozások által szabott szigorú keretek különleges belső térrendszerek kialakítására inspirálták a tervezőket (amik gyakran a homlokzatokról is remekül leolvashatóak), akik a tervezés kezdetétől - a területen egyedülálló módon - a leendő tulajdonos személyes igényeit figyelembe véve formálták a többnyire 4 szintes, magas-keskeny házikókat. Nem számoltam meg, de állítólag 140 lakást sikerült bezsúfolnia a holland tervezői leleménynek (és nincs két egyforma!) a rendelkezésre álló, tágasnak éppen nem mondható helyre, és mindegyiknek közvetlen kapcsolata van a vízfelülettel, mivel errefelé a kerékpár mellett a hajó is népszerű alternatívája az autónak.

Sorházak Borneo- és Sporenburg-félszigeten

Házsor után sorház. Az említett szigorú szabályozás mellett ez esetben a sorházak mumusának számító monotonitással is meg kellett birkóznia az építésznek, bár ez nem sokakat riasztott el: a legtöbb neves tervezőiroda letette a névjegyét a területen (Claus en Kaan, Marlies Rohmer, de Architektengroep, Neutelings Riedijk…stb). A lakóépületervezés eszköztárának jelentős részét felvonultató tervekkel (belső átrium, tetőteraszok, szinteltolás, miegymás…), ötletes és ravasz megoldásokkal igyekeztek minél több helységet bezsúfolni a szűk telkekre, és minél több fényt/kilátást biztosítani a belső terek számára. (ráadásul még az autóknak is helyet kellett szorítani…) Az intimitásra hangolt, zártabb típusoktól, az exhibicionista, konzolos üvegdobozig sokféle variáció született, ki-ki vérmérséklete szerint… Természetesen itt is a megunhatatlan tégla dominál minden utcában, néhol igényes faburkolat teszi változatosabbá a homlokzatokat.

Még mindig platinagyár...

Az irodai állapotok a mostanság általános nyugodt miliőhöz alkalmazkodtak, mondhatni pangás volt, mivel több szék is hiába várta napokig a gazdáját: Brigitte „nyaralni” ment, méghozzá kicsiny hazánkat tisztelte meg, Petty Kínába utazott temetésre, majd hősiesen viselte hetekig a következményeit (küzdelem a megfázással és a légitársasággal), Mark pedig egy komolyabb kerékpáros balesetből igyekezett mielőbb felépülni. Engem továbbra is az Umicore-projekt fejlesztgetésével kapcsolatos modellezési feladatokkal kötöttek le, most már nemcsak virtuálisan, hanem (nagy örömömre) kézzel fogható makett formájában is. Az épület legproblémásabb részét, az előcsarnokot és a hozzá kapcsolódó tereket kellett felépítenem 1:50-ben. Hetek óta nem tudunk dűlőre jutni vele, komoly kihívás a számos kötöttséggel terhelt, és szigorú építési szabályokkal sújtott (szóval sokat szenvedett) térből valami igazán attraktívat (mi több reprezentatívat) kihozni. Innen indulnak az épület főbb vertikális és horizontális közlekedési útvonalai, itt kell, hogy helyet kapjanak a biztonsági kapuk (ellenőrzés a drága alapanyag miatt), valamint a megmaradt zugokba még recepciót, gépészeti helységet és egy tárgyalót is be kell valahogy passzírozni. A kellőképpen bonyolult szituációt tovább fokozza, hogy a már emlegetett és sokat magasztalt tűzvédelmi Rémlényt sem hagyhatjuk ki a buliból, annak ellenére, hogy ő csinálja a legtöbb balhét. Izgalmas volt egy ekkora épületet ilyen léptékben makettezni, annál is inkább, mivel a folyamatos változtatás lehetőségét fenntartva, végleges ragasztás nélkül kellett építkeznem, vagyis egy olyan kirakós játékot készítenem, aminek cserélhetők a darabjai. Cserébe viszont nem volt cél a léptékhez illő precizitás, csak egy a célnak megfelelő, (zúzható) munkaközi modellt kellett produkálnom habkartonból meg plexiből. (a végterméket végül a németországi prezentációra is elvitték - hagy játszanak a megbízók is vele, így gondolom nem lett annyira égetnivaló a minősége) Emellett párhuzamosan folytattam a virtuális modell faragását is a SkechUp segítségével, amit továbbra sem győzök eleget dicsérni. Elvetemülten kíváncsi vagyok, hogy mi lesz a végleges variáció az előcsarnokra, most elég reménytelennek tűnik, hogy komolyabb kompromisszum nélkül meg lehetne oldani a felgyülemlett problémahalmazt.

Elhagyom a várost...

A hosszúnak nevezett húsvéti hétvége kiváló apropót szolgáltatott arra, hogy kimerészkedjek végre a nagyvárosból, az ország többi – pestiesen szólva vidéki – részének felfedezésére, az időjárás pedig olyan kellemes légköri viszonyokat teremtett az élményt fokozandó, hogy minden korábban elhangzott panaszomért rehabilitálnom kell. A „kicsi Amszterdamként” emlegetett Utrechtet szemeltem ki első állomásnak, ami bringával már messze van, vonattal viszont közel. Az utazásszervezést kissé nehezítette a rapszodikus internetcsatlakozásom, így majdnem vakon vágtam neki az ismeretlennek. Ennek ellenére csodával határos módon mindent sikerült megtalálnom/megnéznem/megörökítenem, ami tervbe volt véve az előzetes tájékozódás alapján, sőt nagyon megkedveltem a várost, nem siettem haza. (és ha lesz rá alkalmam, visszamegyek ám) Nagyban hozzájárult a túra gondtalanságához a közlekedés: valami zsigeri beidegződés (MÁV-os élmények: drámák, leginkább tragikomédiák) miatt először kicsit nyugtalanul közelítettem a vasútállomás felé, de az olajozottan működő szerkezet pillanatok alatt beszippantott és perceken belül már az egyik emeletes kocsiból bámulhattam a panorámát. Nem volt sorban állás (jegy automatából, röhögve, 30mp alatt) nem volt tülekedés, nem volt késés, csak tiszta, kényelmes vagon, udvarias kalauz, - és hatalmas kontraszt az otthoni viszonyokhoz képest. Az út egyébként körülbelül fél óra, és nemcsak ide, hanem például Rotterdamba is negyedóránként indulnak vonatok. Diákkedvezmény csak a haza gyermekeinek jár, nekem 11,70 Euro volt a hétvégi retúrjegy. Amikor kiléptem az utrechti vasútállomás kapuján, különös látvány fogadott: alig lézengett egy-két ember az utcákon (ünnep/a későn kelő nép…), ami különleges hangulatot kölcsönzött a városnak, és ez a nyugodt légkör valahogy egyből szimpatikussá tette. Az sem véletlen persze, hogy Amszterdamhoz hasonlítják, hiszen a központ utcái a nagyvárost idézik, de minden alacsonyabb fordulatszámon pörög. (még akkor is, ha délutánra végül megteltek a kávézók, éttermek és előbújtak odúikból a turistafalkák is). További különbség, hogy a csatornák itt egy teljes szinttel az utca alatt/mellett folydogálnak, a köztes szint pedig borospincéknek, sétánynak, vagy a házak alagsorának ad helyet, ettől is tűnik barátságosan zegzugosnak a belváros.

Első utam a Dóm térre vezetett (ez a helyi origó, a város minden részéből látható magas torony jelzi), ami meglepő módon a Dómról kapta nevét. Az eredeti Dómot a 17.században egy hatalmas vihar pusztította, mégpedig oly módon, hogy elvágta egymástól a tornyot és templomteret. Helyreállításkor ez az állapot rögzült, létrehozva a teret az egykori épület alapjain. Mivel a turistainformáció csak délután egykor nyitott, bőven volt időm (térkép híján) céltalanul sétálgatni a belvárosban. A verőfényes napsütés és az éles árnyékok talán a legszebb formájukban mutatták a gazdag korokat idéző, különböző történeti stílusok kellemes egyvelegét alkotó házsorokat. Az egyik sarkon furcsa képződményre lettem figyelmes: hi-tech dobozok és ívek, acélba és üvegbe csomagolva feszített magabiztosan egy házikó, az illeszkedés fogalmát sajátos módon értelmezve (a 7 szintes, 3x5,25m-es alapterületű (!) „űrhajó” egy bizonyos Hans Sluijmer nevű merész szakember agyszüleménye; egy lelkes járókelővel beszélgetve kiderült, hogy néha még a helyiek is meglepődnek rajta, hogy ott van, de ott van!). Folytatva utamat nemsokára újabb formabontó épületbe botlottam: a városháza bővítése keltett elsőre nehezen feldolgozható vizuális ingert (tervező: Enric Miralles) Falnyílások a… hova is? töredezett kerettel, ereszcsatorna-káosz, sokféle anyag és forma… már-már zavaros kompozíció.

Hamar a turistainformációban találtam magam újra, ahol megtudtam, miként juthatok ki az egyetemvárosba, ahova a újabbkori építészeti látnivalók nagy részét zsúfolták az utrechtiek. Például a holland kortárs építészet legemblematikusabb épületének tartott Rem Koolhas féle Educatoriumot. Ez az egyetem központi épülete, kívülről szemlélve az ikont, a lemezek játéka a leghatásosabb elem: egyszer födém, egyszer rámpa, egyszer fal, majd megint födém… Mintha papírból lenne, úgy hajlik a vasbeton, és ez nem öncélú formalizmus, hanem a belső tereket logikus módon létrehozó és összefogó felület, vagy mi. A forma és a gondolat működőképességét és sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy rengetegen követik (másolják) azóta is, ez a fajta „origami” a holland építészet egyik védjegyévé vált.

Aztán jönnek sorban a szomszédok: az UN Studio formailag rokon kutatási épülete, amely nagyteljesítményű mágnest „árnyékol” hajlékony vasbetonlemezeivel és az azokat körbefonó üvegezett közlekedővel...

a kimondhatatlan nevű Neutelings Riedijk Minnaertje, ami a geofizikai tanszék épületeként azt igyekszik elhitetni velünk, hogy egy hatalmas kiemelt földhasáb (ezt hangsúlyozza a homlokzaton a színezett lőttbeton felület és a furcsa domborulatok)...

a könyvtár megkapóan elegáns óriási tömbje a különleges mintázatú homlokzatburkolattal...

a Mecanoo által tervezett hi-tech Menedzseri kar, valamint a variációk kollégiumépületekre.

Azt a feltevésemet, hogy Húsvét vasárnapján bebocsátást nyerhetek a felsoroltak közül bármelyikbe, valószínűleg pillanatnyi elmezavar okozhatta, sajnos csak kívülről tudtam őket megvizsgálni, ami egyrészről kár, mivel legtöbbjük érdekes belső világot rejt, másrészről szerencse: ha mindegyiknél csak ugyanannyi időt szántam volna az enteriőrre, mint a külső megjelenésre, akkor az egyetemről egyenesen mehettem volna vissza Amszterdamba valamelyik éjszakai (hajnali) vonattal. Így viszont alkalmam nyílt még egy jó nagy sétát tenni, ami a külváros egyik csendes lakónegyedéből indult, és az egyre nyüzsgőbb belvároson át a Dóm térre vezetett vissza. Útközben tiszteletemet tettem a modern építészet egyik mérföldkövének számító Schröder- háznál (Világörökség része): a De Stijl művészeti mozgalom egyik legjelentősebb emlékét, a minden valamirevaló éptöri könyvben megtalálható lakóépületet egy sorház végére álmodta meg Gerrit Rietveld, 1921-ben: a homlokzatok mintha síkkompozíciók lennének, az egyszerű geometriai formák (síkok és vonalak) harmoniája adja a ház szépségét (Mondrian képeitől ihletetten). További kuriózum, hogy a belső tér teljes mértékben a külső formanyelvét követi, a mester minden bútordarabot és belső részletet gondosan megtervezett, erről a ház előtt felállított „egérmozi” tudósít képekben. Nem messze innen található egy kortárs különlegesség, az MVRDV iroda ikerháza. A nyitott homlokzat a gyönyörű parkhoz kapcsolja a két lakást, amik a lakók előzetes igényeit követve alakultak ki, fonódottak össze/hatottak egymásra.

A Dóm-téren (!) még alkalmam nyílt végignézni, amint egy szellemileg feltehetően komoly kihívásokkal küzdő németajkú turistafamília a Bundes-Liga döntőjét próbálja reprodukálni egy kapuvá avanzsált buszmegálló segítségével, amit nemcsak az az öreg hölgy nem értékelt túlzottan, akit hősiesen felrúgtak a labdával, hanem szemmel láthatólag a többi városlakó sem lelkesedett a főtér ilyen célú használatáért. (bár ez a „nagybetűs” Európa, a fejlett nyugati kultúra, azért itt is vannak gyökerek, és ez megnyugtató) Eme különös közjáték után elbúcsúztam Utrechttől. Elégedett mosollyal szálltam fel a vonatra, szolidan megfogadtam (már harmadszor írom le, mindegy), hogy ide még visszatérek egyszer. Jó volt.

Az építészasszony és a fehér ló

Az Amszterdami Építészeti Intézet (ARCAM) weblapját bogarászva találtam rá arra a meghívásra, ami az egyik legsikeresebb holland építészasszony, Marlies Rohmer előadására invitált lelkesen. Hamar kiderült, hogy kíváncsiak az eseményre páran a munkatársaim közül is, így együtt ültünk be a „De Brakke Grond” vörös termébe. A kellemes hangulatú, színházszerű térbe lépve az első meglepetés a színpadon álló fehér (mű) ló felfedezése volt: ami valljuk be, elsőre elég nehezen illeszthető egy építészeti témájú előadás díszleteibe. Reménykedtem, hogy majd a művésznőtől megkapom a választ, de reményeim majdnem szertefoszlottak, amikor meghallottam a bevezetőt, mivel hiába kerestem számomra is érthető angol kifejezéseket a kétségbeejtően holland mondatokban. Szóval elég nagy hendikeppel vágtam neki az információszerzésnek, de a beszédes képek (és utóbb a kollegák kommentárjai) sokat segítettek az elhangzottak dekódolásában. Ezek szerint a hölgy épp túl van az ötödik x-en, feltehetően eme jeles évforduló adta az előadás egyik apropóját is. Meglepően közvetlen módon építette fel a mondandóját, 10 éves szakaszokban követhettük végig az egész életútját: gyermekkori fotók, fiatal élmények, hétköznapi életképek egészítették ki emberi momentumokkal azt a képet, amit a közel 2,5 óra az építészről és az alkotásairól festett. Így derült ki az is többek között, hogy mielőtt beiratkozott az egyetemre (ahol egyébként Rem Koolhas építészguru is mestere volt), állatorvos szeretett volna lenni, és különösen rajongott a lovakért. Aha! Megvilágosodtam! Ahogy fény derült a ló rejtélyére már sokkal jobban tudtam koncentrálni a komolyabb dolgokra is: például arra, hogy alkotásinak egyik legjellemzőbb indíttatása fiatalok, gyerekek által használható, szerethető terek létrehozása. Tanulmányokat írt, kutatásokat végzett elemezve a mai fiatalabb generációkat: feltérképezte szokásaikat, életmódjukat. Az ezekből leszűrt tapasztalatokat felhasználva tervezte meg iskolaépületeit, szociális bérlakásokat fészekrakóknak - magas építészeti minőségben. Felfedezhető tervein az a szándék, (szinte anyai gondoskodás), ami óvni, és nevelni, aktivizálni próbálja a kis emberkéket. Tetszett az ötlete, miszerint egy nyitott tornatermet helyezett az iskola tetejére, megadva ezzel az épület karakterét és az esélyt a lurkóknak a minél több szabad levegőre, furcsállottam viszont a Matrix fantázianevű iskola legóelemekre emlékeztető homlokzati paneljeit: első blikkre kissé öncélúnak, puszta gegnek tűnnek (és ha praktikus szemmel vizsgáljuk: nem lennék a helyében annak, aki tisztítani fogja). Különleges az a stílus, ahogy a terveit prezentálja: sokszor akvarellfestményeken, rézkarcokon mutatja be gondolatait. Az ugyan nem derült ki számomra, hogy ezek „csak” skiccek, vagy a megvalósult épületeket bemutató képek, de csodálatra méltó hozzáállást sejtetnek: némely darabot mintha a gyermeki lélek szabadságával alkotott volna meg. A kommunikációs problémák ellenére is tanulságos előadás után egy közeli vendéglőben vitattuk meg Brigitte-vel és Jan France-szal a frissen szerzett élményeket néhány pohár sör társaságában (egyúttal rá kellett döbbennem, mennyire hiányzik a pofátlanul olcsó, jó magyar árpadzsúz...).

www.rohmer.nl

Könnyen jött, könnyen megy...

Az ARCAM előadásán töltött este még tartogatott számomra egy kellemetlen meglepetést: visszaérve a Dam térre (jelentőségben, forgalomban, kb. mint Budapesten a Hősök tere) ahol előzőleg a kerékpáromat helyeztem biztonságba (?), rezignáltan tudatta velem egy magányosan lógó lánc, hogy hűséges társamat sötét alvilági erők ragadták el, vagy ami valószínűbb, valaki ősi helyi szokás szerint magántulajdonba helyezte. Az eset nagyon nem döbbentett meg, ez köztudottan része az amszterdami valóságnak. Kárpótlásul abban reménykedtem, hogy szerencsétlenségemmel legalább az irodai csúcsot felállíthatom - 4 hetes birtokviszonnyal, de kiderült, hogy kanyarba’ se vagyok a Patrick által produkált szenzációs 4 napos (!) eredményhez képest. Bizony így megy ez errefelé: könnyen jött, könnyen megy… pedig már kezdtem megkedvelni a szürke drótszamarat. Sebaj, élet megy tovább, közlekedni kell, péntek este a már megismert módon indultam válogatni az utcai viszonylatok kínálatából. Eredményesen: az új bringa jó vételnek tűnik, kényelmesebb, fürgébb, mint a régi és akciósan (alkuval) ugyanannyiba került (ráadásul váltó is van rajta, ami először talán feleslegesnek tűnik egy sík országban, de jó szolgálatot tesz, ha például a hidak által képzett emelkedőkön kapaszkodva kamikáze gyalogos töri meg a lendületünket). Őszintén remélem, hogy eljövendő beszámolóimban nem válik állandó (kék hírek) rovattá a kerékpárlopás/vétel, bár ezzel kapcsolatban szkeptikus vagyok, mi több, gyanakvó.

Skicc egy platinagyárról

Új hét, új kihívás: hétfőn megtudtam, a következő munka, amiben részt vehetek: az Umicore platinagyártó cég telephelyének bővítése Frankfurt egyik ipari parkjában. Ezt örömmel vettem tudomásul, mivel az ipari épületek közel állnak a szívemhez. Ráadásul, ez meglehetősen speciális több szempontból is: egyrészt a technológia nem mindennapi, (a rendkívül drága anyag darabkái is milliókat érnek, szigorú biztonsági előírásokkal védik az illetéktelenektől) másrészt követelmény a meglévő épületekhez való alkalmazkodás egy gyanúsan problémás szituációban: a két hosszúkás üzemcsarnok által határolt udvart szemelték ki a beruházók az új funkciók (irodák, étkező) elhelyezésére, valamint időközben igény támadt a csarnokterek kiegészítésére is. Megismerkedve az eddigi tervekkel kiderült, hogy már számos különböző vázlat készült a program szeszélyesen változó lehetőségei és korlátai miatt. Lenyűgöző volt látni, milyen precízen és következetesen ki van dolgozva minden egyes stádium: azt hiszem, az aktuális tömeg már a hetedik változat, és számos alaprajzi/homlokzati variáció készült mindegyikhez. Az legújabb verzió egy tömegbe sűríti a csarnokterek bővítését és az irodaszárnyat, mégpedig teszi ezt olyan fondorlatos módon, hogy az átriumokra szervezett irodákat a meglévő csarnokok tengelyére merőleges új csarnok tetejére biggyeszti. Az igazi poén viszont az a sötét cinklemezzel burkolt öv, ami körbefut az új épület középtengelyén, megteremtve a kapcsolatot az alsó/felső dobozok között, illetve az összes épületgépészeti kütyüt magába fogadva szuper vastag szigetelésként funkcionál. Ezt a határozott külső megjelenést tovább erősítette néhány bravúros megoldás a belső térben, de ezek nagy részét mostanra felfalta a tűzvédelmi előírás nevű kegyetlen szörny. Az első hírek még arról szóltak, hogy az irodának 3 hét alatt kellene összerakni egy engedélyezési tervdokumentációt, de számomra eddig tisztázatlan okok miatt módosult a határidő, így van idő a szörny pusztítása által okozott károkat mérsékelni: Mark és Leen számtalan kisebb-nagyobb módosítást kipróbál mielőtt meghoznák a végső döntéseket, egy kis csapat pedig (Patrick, Eva és személyem) most ezeket a változásokat próbálja követni a rajzokkal és a virtuális modellel. Ez a munkafolyamat szolgáltatott apropót ahhoz, hogy megismerjek Google SketchUp 6 nevű vidám skiccelő(!) programmal. Vidám, mert játszva lehet a segítségével 3 dimenziós modelleket létrehozni és módosítani, azután felturbózni a sokféle beépített stílussal, felülettel. Ugyan a hagyományos kézi vázlatok megkapó tökéletlenségét nem képes teljesen visszaadni (ahogy a számítógépek sem képesek az emberi hülyeséget pótolni), de gyors és kiválóan alkalmas arra, amire kitalálták: próbálkozni. Az internetről díjmentesen letölthető (a kissé butított verzió persze, hogy a szegény Gugli se halljon éhen…) és néhány óra alatt, önállóan megtanulható, elvetemülten jó móka! További nagy előnye, hogy nem igényel szárazjéggel hűtött videokártyát, még a néha indiszponált laptopomon is simán eldöcög, ami például nem mondható el mostanság az internetről: valószínűleg ez nemcsak a gép vétke (igaz a találékony tajvani műszerészek a tápegység mellé építették be az USB csatlakozást, aminek következtében a WI-FI egy óra netezés után izzásig hevül), hanem inkább a szomszédság hanyag router karbantartásának, illetve a sokat magasztalt Windows - felhasználót zárójelbe tevő – ámokfutásának köszönhető. Kicsit érzékenyen érint, hogy nem tudom normálisan tartani a kapcsolatot az otthoniakkal, remélem sikerül előbb-utóbb stabilizálni a rendszert. Rövid informatikai közjáték után visszatérve kicsit az aktuális projekthez, egy új hagyomány megteremtésére is alkalmat adott: ezentúl minden hónap első hétfőjén laza sörözésre gyűlik össze a társaság apraja-nagyja az irodában, megvitatni az aktualitásokat, vagy akár spontán hétköznapi dolgokról beszélgetni munka után. Az első ilyen összejövetelt Mark nyitotta meg az Umicore-projekt bemutatásával, ami intenzív, néha szenvedélyes (de végig kulturált) építészeti vitát generált a fiatalabb és az idősebb generáció között. (30-40 kontra 20-30) Szimpatikus, hogy mindenki demokratikus módon elmondhatta a véleményét a tervről, kíváncsi leszek, mennyire veszi figyelembe a főnökség az elhangzott kritikákat, ötleteket.

Nyugi

Hogy az univerzum némileg kibillent egyensúlya helyreálljon, az ezt megelőző különösen élménydús időszak után levezetésképp két csendesebb hét következett. Nem történt igazából semmi rendkívüli, a dolgos hétköznapokat városban bolyongós, parkban ülős, házimunkás, nyugodt hétvégék követték, langyos tavaszi légkörben. Ez távolról sem jelenti azt, hogy unatkoztam volna, egyszerűen arról van szó, hogy sokminden, ami korábban még az újdonság erejével hatott, az mostanra a mindennapi rutin része lett. Ahelyett, hogy tovább folytattam volna az országjárást (azért a következő hétvégén irány Rotterdam!), inkább újra felkerestem a környék néhány korábban már felfedezett, kedvemre való szegletét. Ilyen például a Vondelpark, a belváros egyik legnagyobb zöldfelülete, szemet gyönyörködtető flóra, ösvények és tavacskák laza rendszere. Ha jó idő van – márpedig mostanság cudarul az van – akkor rengeteg vidám városlakóval telítődik a kocogók/görkorizók/deszkások, (hihetetlen mennyit sportolnak a hollandok!) kutyasétáltatók (vagyis embert sétáltató kutyák), és szerelmetes kamaszok természetes élőhelye. Szinte fesztivál hangulat, népkert, minden bokor tövében egy-egy piknikező társaság, hancur-vihánc, csak a zene meg a sörsátor hiányzik… És ilyenkor nemcsak a parkok népszerűbbek, hanem a kávézók/éttermek is „fullon” vannak, sőt gyakran a házak elé ülnek ki az emberek spontán, vagy kis hajókon gyűlnek össze beszélgetni, élvezni az életet, egymás társaságát és a napsütést. Élettel és derűvel telik meg a város…