A kínai nagy... torony!

Május első hetében az ARCAM (az Amszterdami Építészeti Intézet) „Információ alapú építészet” címmel invitált lelkesen újabb előadásra. Az hangzatos cím - mint kiderült - egy építésziroda neve is egyúttal, vezetői – Barbara Kuit és Mark Hemel, két szimpatikus fiatal építész – prezentálták több szempontból is meghökkentő két órában legfrissebb munkájukat. A páros Zaha Hadidnál töltötte a gyakorló éveket, de még ezzel együtt is meglepő, hogy első kísérleti projektjük után (térbútorok) első megvalósuló épületük nem gyenge léptékváltásként egy 610 méter magas (tehát elkészülte után a világ legmagasabb épületének számító) felhőkarcoló a kínai Guangzhou-ban! (itt halkan megjegyzendő, persze minden rosszindulat nélkül, hogy a megbízást tervpályázaton nyerték és a zsűri tagja volt egy bizonyos sztárépítészhölgy, kinek neve már elhangzott néhány sorral fentebb). Hogy mi is pontosan az információ alapú építészet, nem derült ki teljesen az előadásból (nemcsak nekem, aki továbbra is komoly kihívásokkal küzd a holland nyelvet tekintve), de valami olyasmi körvonalazódott, hogy a tudomány vívmányait hívják segítségül az alkotáshoz: elektromikroszkópos felvételek (például emberi szövetekről) és a földfelszínt ábrázoló nagyfelbontású műholdképek elemzésével próbálnak új struktúrákat, új architektúrát létrehozni. Kiderült viszont számos megdöbbentő tény a felhőkarcolóról: Kína egyik vezető médiacége a 10 milliós (!) város központját szemelte ki új TV tornyának helyszínéül. A toronnyal, amely szórakoztató és bevásárló központ is egyben (a fogyasztói társadalom egyik nagyszerű szimbóluma, nálunk minden bizonnyal plázának hívnák) a kiüresedő belvárosba szeretne új életet vinni a beruházó. Arról, hogy milyen hihetetlen ütemben fejlődik Kína, elképesztő fotókat láthattunk: a külvárosokban gombamód nőnek ki a földből a felhőkarcoló méretű lakóépületek embertelen sűrűséget létrehozva, alattuk sokszintes autópálya csomópontok és más közlekedési útvonalak foglalják el a maradék kevéske városi teret. Zöldfelület elvétve akad. Az abszurd módon még mindig kommunista politikai berendezkedésű országban a fogyasztói társadalom ilyen mértékű növekedése rengeteg kérdést vet fel a jövőre nézve (az egész emberiség jövőjére), de ami a jelenben is nyugtalanító hozzáállást tükrözi: szinte bármi megépülhet, csak az anyagi források jelentik a korlátokat! Például, a lelkes kínai üzletemberek a torony magasságát állítólag úgy határozták meg - zárójelbe téve minden mérnöki megfontolást, hogy sorra vették a megépült hasonló méretű tornyok költségeit, és „egyenes arányossággal” kiszámolták, mennyire futja a rendelkezésre álló büdzséből. Talán így alakulhatott ki az a helyzet is, hogy egy olyan építésziroda készítette a terveket, ami jóformán semmi tapasztalattal vagy referenciával nem rendelkezik. Mindenesetre a torony építése elkezdődött és rohamléptekkel halad dacára a szintén példanélküli építési rendszernek, igaz a kivitelezés már egy nagyobb cég (ARUP) segítségével folyik. Egyébként az épület sok szempontból mérnöki bravúr: számos technológiát először alkalmaznak az építők, és egy részük még csak elméletben bizonyította működését! Tartószerkezeti rendszere egy nagyon bonyolult rácsrendszer (3D-s nyomtatóval létrehozott makettje megtekinthető volt a színpadon) függőleges és ferde elemekkel, főtartói óriási méretűek: több mint két méter átmérőjű 4 cm falvastagságú acélcsövek alkotják, melyeket egy szilárd vasbeton gerinc merevít a torony középvonalában. Maga a torony egyébként nem teljesen tömör, a testet – ami középmagasságban elkarcsúsodva kérdőjelezi meg a statika törvényeit - egymás felett különböző távolságra dobozok töltik ki, ezek fogadják be a bevásárló és szórakoztató funkciókat. Tövében a TV társaság új főhadiszállása bújik majd meg: egy furcsa épület, kristályszerű tömeggel és különleges szövetszerű homlokzati felülettel, ami 3D TV-ként is működik… Kína nagyratörő terveihez híres-neves európai építészirodák asszisztáltak eddig, (Herzog & de Meuron, Sir Norman Foster), ehhez az impozáns csapathoz csatlakozott most ez a fiatal páros, akik a projekt jelentőséhez képest rendkívüli szerénységükkel és alázatukkal keltettek szimpátiát. Első épületük a világ legmagasabb felhőkarcolója… ha nem a saját szememmel látom, lehet el sem hiszem… Ez durva www.iba-bv.com

Az építészasszony és a fehér ló

Az Amszterdami Építészeti Intézet (ARCAM) weblapját bogarászva találtam rá arra a meghívásra, ami az egyik legsikeresebb holland építészasszony, Marlies Rohmer előadására invitált lelkesen. Hamar kiderült, hogy kíváncsiak az eseményre páran a munkatársaim közül is, így együtt ültünk be a „De Brakke Grond” vörös termébe. A kellemes hangulatú, színházszerű térbe lépve az első meglepetés a színpadon álló fehér (mű) ló felfedezése volt: ami valljuk be, elsőre elég nehezen illeszthető egy építészeti témájú előadás díszleteibe. Reménykedtem, hogy majd a művésznőtől megkapom a választ, de reményeim majdnem szertefoszlottak, amikor meghallottam a bevezetőt, mivel hiába kerestem számomra is érthető angol kifejezéseket a kétségbeejtően holland mondatokban. Szóval elég nagy hendikeppel vágtam neki az információszerzésnek, de a beszédes képek (és utóbb a kollegák kommentárjai) sokat segítettek az elhangzottak dekódolásában. Ezek szerint a hölgy épp túl van az ötödik x-en, feltehetően eme jeles évforduló adta az előadás egyik apropóját is. Meglepően közvetlen módon építette fel a mondandóját, 10 éves szakaszokban követhettük végig az egész életútját: gyermekkori fotók, fiatal élmények, hétköznapi életképek egészítették ki emberi momentumokkal azt a képet, amit a közel 2,5 óra az építészről és az alkotásairól festett. Így derült ki az is többek között, hogy mielőtt beiratkozott az egyetemre (ahol egyébként Rem Koolhas építészguru is mestere volt), állatorvos szeretett volna lenni, és különösen rajongott a lovakért. Aha! Megvilágosodtam! Ahogy fény derült a ló rejtélyére már sokkal jobban tudtam koncentrálni a komolyabb dolgokra is: például arra, hogy alkotásinak egyik legjellemzőbb indíttatása fiatalok, gyerekek által használható, szerethető terek létrehozása. Tanulmányokat írt, kutatásokat végzett elemezve a mai fiatalabb generációkat: feltérképezte szokásaikat, életmódjukat. Az ezekből leszűrt tapasztalatokat felhasználva tervezte meg iskolaépületeit, szociális bérlakásokat fészekrakóknak - magas építészeti minőségben. Felfedezhető tervein az a szándék, (szinte anyai gondoskodás), ami óvni, és nevelni, aktivizálni próbálja a kis emberkéket. Tetszett az ötlete, miszerint egy nyitott tornatermet helyezett az iskola tetejére, megadva ezzel az épület karakterét és az esélyt a lurkóknak a minél több szabad levegőre, furcsállottam viszont a Matrix fantázianevű iskola legóelemekre emlékeztető homlokzati paneljeit: első blikkre kissé öncélúnak, puszta gegnek tűnnek (és ha praktikus szemmel vizsgáljuk: nem lennék a helyében annak, aki tisztítani fogja). Különleges az a stílus, ahogy a terveit prezentálja: sokszor akvarellfestményeken, rézkarcokon mutatja be gondolatait. Az ugyan nem derült ki számomra, hogy ezek „csak” skiccek, vagy a megvalósult épületeket bemutató képek, de csodálatra méltó hozzáállást sejtetnek: némely darabot mintha a gyermeki lélek szabadságával alkotott volna meg. A kommunikációs problémák ellenére is tanulságos előadás után egy közeli vendéglőben vitattuk meg Brigitte-vel és Jan France-szal a frissen szerzett élményeket néhány pohár sör társaságában (egyúttal rá kellett döbbennem, mennyire hiányzik a pofátlanul olcsó, jó magyar árpadzsúz...).

www.rohmer.nl

Mese az öreg portugál építészről

5 perccel kezdés sikerül csak leparkolnom az Academy of Architecture épülete előtt, ahol ma este a kortárs építészet egyik legnagyobb öregje, Alvaro Siza tart előadást. Az előadóteremre - ami persze már zsúfolásig tömve van – csak némi kérdezősködés után sikerült nyomára akadni, tovább rontva egyébként is szolid esélyeimen egy (ülő)hely megszerzésére, de végül „páholyból” hallgathatom végig a Mester szavait – persze állva. A Pritzker-díjas építész legendát szólítják, és egy kedves szakálas öregember lép a színpadra. Meglehetős portugál akcentussal és lassan beszél, lassan lépünk képről-képre. Semmi felesleges szó: szándékokról, gondolatokról, benyomásokról tudósítanak megfontolt mondatai. Az előadás fő témája a múzeumépületek. Beszél a helyről, a helyszínről ("egy városban mindig felismered, ha múzeumot látsz…"), fény szerepéről (bejuttatni és kontrollálni, a művek által igényelt szórt fényről és az ezzel kapcsolatos kísérletezésről…), a terek variálhatóságáról, szeparálhatóságáról (ahány kiállítás, annyiféle tér…), a természeti környezet áldásairól (a megérkezés folyamata, minősége, az épületből érzékelhető külső tér harmóniája…) persze mindezt az aktuális „andör konsztráksön” épületen végigvezetve. Eddig gyakorlatilag semmi meglepő nem hangzik el, ezekről a követelményekről valószínűleg minden építész(fióka) hallott már valamit, ha már tanult középületekről, mégis egy 50 éve (!) praktizáló építész szájából másként hangzik ez a lecke, mintha tankönyvekben olvasnám. Az utolsó fotó erről a projektről viszont különösen megindító és elgondolkodtató: a múzeumtér falán egy viszonylag nagyméretű ablakon keresztül a környező park és táj látványa rajzolódik ki. Mintha egy festmény lógna ott. Egy tájkép. (valószínűleg a legrealistább…) És dől be rajta a direkt fény! Egy kiállítótérbe! Ő eredetileg nyithatóra tervezte, de a légkondicionálás miatt bezárták végleg a szigorú mérnöki kezek… Talán kérdezhetnénk, akkor most kérem szépen hogy is van az említett lecke a szórt fényről? De annyira szép gondolat, hogy butaság lenne vitába szállni vele, és persze nem is akar senki...

Ezután néhány meg nem valósult projekt története és makettfotói térítenek vissza a földre : sok fel nem épített de továbbgörgetett gondolat. „Egyik sem volt időpazarlás, tovább élnek az megvalósult épületek valamelyikében, vagy a jövő tervrajzain…” Az előadás utolsó harmadában egy másik épülő múzeum történetét meséli el a Mester, hogyan szorította be a brazil folyó és a hegyoldal közé egy volt kőbánya üregébe, hogyan teremtett kapcsolatot a tájjal, és hogyan sikerült keresztülvinni az elképzeléseit az időközben felmerülő akadályokon. („Van Brazíliában egy kúszónövény, ami rendkívül gyorsan nő, és eltakar mindent… akár a rossz épületeket is…”) A végeredményről szavak helyett sokkal többet mondanak a képek, a különleges körülmények ebben az esetben is különleges épületet formáltak… (a legmegdöbbentőbb eleme a főtömeget körüllebegő rámpasor, illetve a parányi ablakaiból élvezhető látvány) Még néhány kérdés a végére a lelkes hallgatóságtól, amire a Mester készségesen és hosszasan válaszol, de látni rajta, hogy elfáradt szegény... TAPS! Búcsú. ÉLMÉNY volt…