5 perccel kezdés sikerül csak leparkolnom az Academy of Architecture épülete előtt, ahol ma este a kortárs építészet egyik legnagyobb öregje, Alvaro Siza tart előadást. Az előadóteremre - ami persze már zsúfolásig tömve van – csak némi kérdezősködés után sikerült nyomára akadni, tovább rontva egyébként is szolid esélyeimen egy (ülő)hely megszerzésére, de végül „páholyból” hallgathatom végig a Mester szavait – persze állva. A Pritzker-díjas építész legendát szólítják, és egy kedves szakálas öregember lép a színpadra. Meglehetős portugál akcentussal és lassan beszél, lassan lépünk képről-képre. Semmi felesleges szó: szándékokról, gondolatokról, benyomásokról tudósítanak megfontolt mondatai. Az előadás fő témája a múzeumépületek. Beszél a helyről, a helyszínről ("egy városban mindig felismered, ha múzeumot látsz…"), fény szerepéről (bejuttatni és kontrollálni, a művek által igényelt szórt fényről és az ezzel kapcsolatos kísérletezésről…), a terek variálhatóságáról, szeparálhatóságáról (ahány kiállítás, annyiféle tér…), a természeti környezet áldásairól (a megérkezés folyamata, minősége, az épületből érzékelhető külső tér harmóniája…) persze mindezt az aktuális „andör konsztráksön” épületen végigvezetve. Eddig gyakorlatilag semmi meglepő nem hangzik el, ezekről a követelményekről valószínűleg minden építész(fióka) hallott már valamit, ha már tanult középületekről, mégis egy 50 éve (!) praktizáló építész szájából másként hangzik ez a lecke, mintha tankönyvekben olvasnám. Az utolsó fotó erről a projektről viszont különösen megindító és elgondolkodtató: a múzeumtér falán egy viszonylag nagyméretű ablakon keresztül a környező park és táj látványa rajzolódik ki. Mintha egy festmény lógna ott. Egy tájkép. (valószínűleg a legrealistább…) És dől be rajta a direkt fény! Egy kiállítótérbe! Ő eredetileg nyithatóra tervezte, de a légkondicionálás miatt bezárták végleg a szigorú mérnöki kezek… Talán kérdezhetnénk, akkor most kérem szépen hogy is van az említett lecke a szórt fényről? De annyira szép gondolat, hogy butaság lenne vitába szállni vele, és persze nem is akar senki...
Ezután néhány meg nem valósult projekt története és makettfotói térítenek vissza a földre : sok fel nem épített de továbbgörgetett gondolat. „Egyik sem volt időpazarlás, tovább élnek az megvalósult épületek valamelyikében, vagy a jövő tervrajzain…” Az előadás utolsó harmadában egy másik épülő múzeum történetét meséli el a Mester, hogyan szorította be a brazil folyó és a hegyoldal közé egy volt kőbánya üregébe, hogyan teremtett kapcsolatot a tájjal, és hogyan sikerült keresztülvinni az elképzeléseit az időközben felmerülő akadályokon. („Van Brazíliában egy kúszónövény, ami rendkívül gyorsan nő, és eltakar mindent… akár a rossz épületeket is…”) A végeredményről szavak helyett sokkal többet mondanak a képek, a különleges körülmények ebben az esetben is különleges épületet formáltak… (a legmegdöbbentőbb eleme a főtömeget körüllebegő rámpasor, illetve a parányi ablakaiból élvezhető látvány) Még néhány kérdés a végére a lelkes hallgatóságtól, amire a Mester készségesen és hosszasan válaszol, de látni rajta, hogy elfáradt szegény... TAPS! Búcsú. ÉLMÉNY volt… 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése