Rotterdam még 1x, meg még 1x

Az eddig felsorolt kulturális élmények többnyire Amszterdamban értek, de nehogy véletlenül lokálpatriotizmussal vádoljanak, a szomszédvárba is újra ellátogattam előre megfontolt szándékkal: az Építészeti biennálé hívogatott és a NAI-ban is új tárlatot nyitottak. Ahogy megérkeztem, a főtéren egy meglepetés fogadott: a várost a második világháborúban elpusztító bombázásra emlékeztetett egy óriási vöröslő virágszobor: a felcsapó lángokat meglehetősen expresszíven idézi meg. Körbejártam párszor, aztán irány fő cél: The architecture of Le Corbusier: ez volt talán a legnagyobb élmény az összes kiállítás/múzeum közül és a legnagyobb bosszúság, hogy nem engedtek fényképezni… Olyan lenyűgöző válogatás a 20.század talán legnagyobb hatású építészének egyébként óriási életművéből, amit egész egyszerűen mindenkinek látnia kell! Kétszer utaztam Rotterdamba megnézni (először egyedül, majd néhány másik építészfiókával az új szállásomról, amiről majd később…), és másodszorra ugyanúgy nem bírtam betelni vele mint, első látásra. 3 nagy teremben mutatják be a mester munkáit az első családi villáktól a nemrég poszthumusz megépült templomig és az építészetet prezentáló csodálatos makettek, rajzok és fotók mellett helyet kaptak festmények, szobrok, bútorok, illetve egy-egy költemény is. Elképesztő mennyiségű vizuális inger tudósít a zseni munkásságáról: tervek és elképzelések a világ minden tájáról (Franciaország, Svájc, Indai, USA, SZU, Brazília…), épületek és elvek amelyek alapjaiban változtatták meg az építészetet: Ronchamp, az Unité d’Habitation, Chandigarh – hogy csak a legismertebbeket említsem – és még megannyi épület eredeti rajzai, tanulmányai, makettjei és berendezései (!)… Hihetetlen, hogy volt képes ez az ember ennyi mesterművet létrehozni egyetlen élet alatt…

Több más kiállítás is hívogatott a biennálé alkalmából, melynek aktuális témája az építészet szerepe és felelőssége a városok jövőjén keresztül az emberiség jövőjére nézve. Corbusier után ezekre sajnos nem sok időm maradt - pláne mivel Hollandiában a múzeumok viszonylag hamar zárnak – egyet tudtam csak tisztességesen bejárni. A cím egyértelműen rímel a biennálé mottójára: A better world – another power… 4 egészen különleges projektet mutat be, amelyek közös nevezője egy-egy közösség és az építészek kapcsolata. Vagyis mivel teheti egy szociális érzékenységgel megáldott mérnök elviselhetőbbé vagy boldogabbá az emberek életét. Az első projekt az állandóan forrongó Közel-Keleten, a határviszályok miatt hányatott sorsú településeknek és menekülteknek fejleszt alternatívákat a túlélésre, a második egy spanyol építész küldetéséről tudósít: egyszerű és olcsó közösségi épületeket tervezett méghozzá úgy, hogy azokat az általa kitalált jópofa használati útmutató segítségével és az alkalmazott egyszerű technológiáknak köszönhetően hétköznapi emberek is meg tudják építeni – össze tudják legózni - társadalmi összefogással, méghozzá rendkívül költségtakarékos módon. A harmadik példa azt mutatja be, hogyan védték/szépítették/fejlesztették elhanyagolt épített környezetüket az építészekkel szövetkezve egy amszterdami városrész elszánt lakói, a negyedik pedig a new yorki társadalom és a profitorientált ingatlanfejlesztők harcával foglalkozik.

Második alkalommal, mikor is a többi gyakornok társaságában látogattam Rotterdamba, ráadásképpen sikerült becserkészni két elég látványos projektet is a legújabb fejlesztések közül - a másodikon talán még meg sem száradt a festék... Az első célpont az Arons en Gelauff iroda (itt dolgozik Sarah a hamburgi sorstársam) új lakóépülete volt: az egymáshoz képest 90 fokkal elfordított doboz adja a tömeget, a főhomlokzatokat két irányba is hullámzó előregyártott elemek sorolása adja: ez és az azonos logika alapján kezelt felületek hangsúlyozzák a dobozok összetartozását. A második célpont a Didden Villige, az MVRDV egyik újabb agyszüleménye: gyakorlatilag egy extravagáns parazita, ami fogta magát és felköltözött egy békés lakónegyed egyik békés házának békés tetejére, és most ott kelti a zavart, valamint ha már ott van, akkor befogad egy díszletekkel és jelmezekkel foglalkozó nem kevésbé extravagáns társaságot is.

Hív a természet: partra/parkba, magyar!

Persze nemcsak múzeumokban meg kiállításokon mászkáltam az elmúlt hónapokban, ha az időjárás kegyes volt, sikerült beiktatni egy-egy kirándulást is a kulturális/szakmai benyomások jelentős túlsúlyát ellensúlyozandó, friss levegővel, fűvel-fával, eleven holland tájképekkel. Egy kiruccanás az ország közepébe, egy a szélére. A Hoge Veluwe (egy újabb holland kifejezés, amit sosem fogok tudni normálisan kiejteni) Nemzeti Park Apeldoorn közelében terül el, felfedezését többek között a néhány napig erre nosztalgiázó Zsuzsa és László – szintén építészfiókák, akik Amszterdamban fészkeltek korábban hosszabb ideig és most nagy örömmel tértek vissza – szorgalmazta, így hármasban vágtunk neki a túrának. Ez az egyik legrégebbi és legnagyobb holland nemzeti park, különlegessége többek között, a közepén található Kroller-Muller Múzeum gyűjteménye és szoborparkja, amely a kortárs és modern művészetet igyexik bemutatni egészen egyedi kontextusban. Természetes és mesterséges itt békében, harmonikusan megfér egymás mellett, páratlan összhatás, nem érezni zavarónak, hogy az ember betette a lábát erre zöld szigetre, és szolidan elhelyezett néhányat szellemének legértékesebb alkotásaiból. Természet és művészet kellemes és laza elegye ez a park, hosszú órákig lehet bolyongani a hatalmas erdőben, senki által nem zavartatva, (gyalogszerrel, vagy a bejáratnál ingyen kölcsönözhető fehér kerékpárokon), és gyönyörködni az ősi állapotban megőrzött tájban, a változatos növény és állatvilágban. A susnyás olyan meglepetéseket is tartogat, mint az MVRDV pavilonok (a 3 bejáratot őrzik) vagy a Berlage által megálmodott vadászkastély, ami valószínűtlenül meseszerűen emelkedik az egyik tó partján.

Bár Amszterdamnak nincs tengerpartja, elérhető közelségben hullámzik az Északi-tenger, így június közepén már éppen ideje volt lecsekkolni az legfrissebb holland bikinidivatot… Nos, a napos de szeles és kb. 20 fokos klíma ellenére voltak páran, akik elég elszántak voltak és még a vízbe is bemerészkedtek, de ezen a téren van még mit fejlődni… (miniszoknyában kerékpározó hölgyek számát tekintve viszont semmi okuk szégyenkezni). Kerékpárral vállalkoztam az útra, (ez volt a leghosszabb túrám eddig, kb. 60 km oda-vissza, ezzel a bringával nem éppen kockázatmentes), sikerült megúszni defekt és komolyabb zuhany nélkül, és így alkalmam nyílt Haarlem városát is megismerni, ami nagyjából félúton van Amszterdam és a Zandvoort (az egyik legnépszerűbb fürdőhely) között. Kedves, nyugodt kisváros, szép főtérrel, a tengerpartra vezető utcáit tehetősebb családok pompás nyaralói szegélyezik (talán nem kellene összehasonlítani, de ez valahogy mégsem olyan, mint a giccsparádéval turbózott tüzépbarokk építészeti ámokfutása a Balaton parton). A tengerpart egyébként - nem annyira meglepő módon – olyan mint máshol, sok homok és sok víz, meg persze végtelen horizont, sirályraj és sülthalas bódé opcionálisan. Ami máshol nem jellemző, az a part mögött húzódó dűnéken feltámadó természet (ezt a zónát ugye a kevésbé szerencsésebb helyeken a turizmus szokta akkurátusan tönkrevágni), aminek védelmére itt egy újabb nemzeti parkot hoztak létre. Bringával bejárni ezt is nagy élmény: egyrészt efféle tájon ritkán tekerhet szabadon emberfia, másrészt a kerékpárutat néha egy szelíd csorda szeli keresztül és a tavacskák mentén haladva a gazdag madárvilág is beköszön sokféle szólamban: igazán érinthető közelségbe kerül a természet.

ARCAM

Éljenek a mozaikszavak: ami Rotterdamban a NAI, az Amszterdamban az ARCAM. Építészeti központ, kiállítóterem, találkozóhely és információs pont, tárt kapukkal fogad mindenkit, akit érdekel az építészet, támogatja és élénkíti a párbeszédet mind a szakmabeliek, mind a szakma és a társadalom között. E párbeszédet indítandó, az épület felkiáltójelként emelkedik a kikötő partján, minden alkalommal csodálattal vegyes csodálattal tekerek el mellette olyan hihetetlen, ahogy az egyetlen görbület és metszékei létrehozzák ezt a különös objektumot. Még mindig lenyűgöz, néha hosszú percekig képes vagyok sétálni körülötte… (építész: Rene van Zuuk, riszpekt a mesternek!) Az egyszerű forma egyetlen test, minden nézetből különböző képet mutat, egy ilyen izéről nincs értelme homlokzatot rajzolni sem, minden szempontból csak 3 dimenzióban lehet értelmezni igazán, az épületekről alkotott hagyományos fogalmakat teljesen zárójelbe teszi. Elvetemülten szép!

Na de bemenni is érdemes ám: nemcsak a szintén pazar belső tér miatt ami sokkal nagyobb mint amilyennek tűnik és az üvegfalnak hála remek kapcsolatban van a kikötővel (bár kiállítótérnek a túl sok fény miatt talán nem a legpraktikusabb), hanem a nagyteremben rendezett időszakos kiállítások miatt: ezidáig kettőt sikerült végigjárnom: egyet a holland építészet még mindig aktív nagy öregjének, Herman Hertzbergernek életművéről, egy másikat egy ízig-vérig hollandus témáról, a vízparti/vízi építészetről. Örömteli közös jellemzője ezen tematikus gyűjteményeknek, hogy nagyszámú makett segítségével prezentálják a mondanivaló gerincét, valamint mindig valamilyen helyi építészeti életet érintő téma adja az apropót. Hertzberger bácsi - aki a város szülötte és számos épülettel gazdagította az amszterdami sziluettet - például idén ünnepelte a 75. születésnapját, tehát bő fél évszázad munkásságából válogatták össze a legjelentősebb terveit. A makettek mellet persze fényképek és skiccek tudósítottak Hertzberger egyedi és sokoldalú építészetéről, a diákévektől egészen a legfrissebb ötletekig. Legújabb munkái sokkal érettebbnek tűnnek, mint a korábbi projektek, amikben a kelleténél talán több elemet használ az építészet eszköztárából. Too much! Ahogy a kollégák szokták mondani... A második kiállítást is sok-sok modell tette látványossá. A rengeteg vízzel együtt természetesen a vízi életmód/építészet is jelen volt mindig errefelé, de most újra kezdik felfedezni a benne rejlő lehetőségeket és vízparti élet különleges minőségét. A közelmúltban több kisebb-nagyobb projekt is vízre szállt: lakóházaktól kezdve, könyvtárakon át egészen a stadionig terjed a lépték (valamint úszó kollégium de erről majd később…). Ezekből válogatott a gyűjtemény, valamint a múzeum melletti dokknál 3-4 úszó házikó is demonstrálta a vízi élet sokszínűségét és a szárazföldivel csaknem megegyező komfortfokozatát (fotók erről...). A következő kiállítás szeptemberben nyílik: a fiatal amszterdami építészekre koncentrál, és több iroda is képviselteti magát a szomszédjaink közül, így nem kérdés, hogy egy őszi szombat délután újfent arra visz majd az utam.

Egy kis kultúra: múzeumok

Az áprilisi hetek szűnni nem akaró napsütése óta nem sokat láttuk errefelé az életadó csillagot, bár akkor a tartósan kellemes klímától szinte megrészegedve ünnepélyesen megfogadtam, hogy tőlem ember panaszt nem hall többé a hollandiai időjárásra, közel állok hozzá, hogy alaposan átgondoljam az akkor tett fogadalmamat. (álljon itt minden kommentár nélkül egy adat: június 27, nappal, 12 celsius fok, szakadó eső) Szóval most önmérsékletről tanúságot téve még nem állok neki panaszkodni: maradjunk annyiban, hogy próbáltam a lehetőségekhez mérten hasznosan tölteni továbbra is a hétvégéket, így eljött a múzeumlátogatások ideje. Múzeumokból és kiállításokból rendkívül nagy a kínálat a városban, így kedvemre válogathattam, és a piszkos anyagiak sem bonyolították különösebben a helyzetet, mivel ez a bölcs nemzet kitalálta a Museumcard-ot: diákkedvezménnyel 17 Euróból beszerezhető, és számos múzeum kapuja ingyen nyílik vele szerte az országban (csak Amszterdamban több mint 30 múzeumé!). Egy átlagos belépőjegy 5-10 Euro, szóval elég jó üzlet, 2-3 használat után behozza az árát, ajánlom mindenkinek.

Van Gogh Museum

A tragikus sorsú holland festő, aki életében mindössze egyetlen képet tudott eladni, most egy egész épületet megtölt munkáival: az állandó kiállítás időrendben vezeti végig a látogatót Van Gogh életművén, tisztán kirajzolva az útkeresés állomásait, a különböző inspirációk forrásait (japán festmények, dél-francia táj…) és a folyamatos fejlődést, a művészi látásmód változásait, amire a drámai életút is érezhetően rányomta bélyegét. Utóbbi miatt bár felemelő, de egyszersmind elgondolkodtató és szomorú élmény a festményeket bámulva végigsétálni a termeken… Ezt a különleges lelkiállapotot sajnos a turisták szűnni nem akaró áradata zavarja némiképp, zsúfoltak a termek, és persze a turista nem feltétlenül az az állatfaj, amelyik csendben és átszellemülten képes kibírni azt a „kötelező” egy órát. A múzeum egyébként építészeti csemege is: Gerrit Rietveld mester tervezte, a rá jellemző egyszerű formák uralkodnak kívül-belül. Az időszakos kiállításoknak helyet adó új bővítmény (a föld alatt, rejtve kapcsolódik a régihez) merőben más nyelvet beszél, Kisho Kurokawa terve (korábban már írtam róla) földre szállt űrhajó teljes páncélzatban: lendületes tömeg, sejtelmes részletek, fémes ragyogás, hi-tech. Furcsa jelenség, a belső térben viszont alig érzékelhető valami a drámai megjelenésből, ott a műveké a főszerep.

Rijksmuseum

A szomszédban emelkedik a hatalmas és gyönyörű téglaépület (egyik korábbi építészeti túrámon már szintén érintettem) épp renoválás alatt van, így csak a gyűjtemény egy része tekinthető meg. Ez afféle szépművészeti múzeum és történeti múzeum keveréke, tele fényűző emlékekkel és tárgyakkal: fegyverek, porcelánok, szobrok és babaházak, amik segítségével a kíváncsi nézelődő némi képet kaphat a holland nép zivataros századairól, és a gyarmatokról felhalmozott kincsekről, az emeleten pedig számos festmény (többnyire portrék és életképek) között több Rembrandt kép lóg a falon (például a híres Éjjeli őrjárat c. óriási vászon) az élményt fokozandó.

Het Ship Museum

Egy újabb építészettörténeti jelentőségű épület, amit korábban már volt alkalmam megcsodálni, de akkor elkerülte a figyelmemet, hogy múzeumot is rejt: aki betéved, a századelő holland organikus téglaépítészetét, az ún. „Amsterdami Iskolát” ismerheti meg (alkotói a 1910-es évektől kezdve mozgalomba tömörültek és egyediségre törekvő építészetet hirdettek, az Art’s & Crafts-hoz hasonló kézműves hozzáállással és szociális érzékenységgel). Ehhez egy kisebb kiállítás - ami korabeli rajzokkal fényképekkel illusztrálva mutatja be a mozgalom előzményeit, születését, és eredményeit - és egy korhűen berendezett szociális lakás nyújt éppen elegendő mennyiségű vizuális ingert.

Heineken Experience

Az egyik legfurcsább „múzeum”, amit láttam, bár múzeumnak nevezni talán túlzás: 50% információ plusz 50% reklám a világ egyik legismertebb söréről egy kiszolgált sörgyár épületében a belvárosban. Aki a sörfőzés titkát keresi az itt nem fogja megtalálni, viszont könnyed szórakozást ígér a bejáratnál adagolt 3 zseton amelyeket 3 pohár jóféle sörre lehet váltani a túra különböző pontjain, így szinte garantált, hogy a látogató jókedvűen távozik. Alapvetően két részből áll a séta: az első etap a cég történetének és kulcsfiguráinak állít emléket, valamint leegyszerűsítve megpróbálja elmagyarázni (hogy még az egyszeri amerikai turista is megértse), hogyan lesz az árpából bonyolult eljárás során árpadzsúz. Belsőépítészetileg is érdekes ez a rész, minden alapanyag jellegzetes hangulatú teret kapott a sörgyár volt gabonatárolóiban. A második rész már inkább PR szagú de itt is találni figyelemreméltó dolgokat (mindenféle multimédiás csecsebecse, játékok, zene), jó móka, főleg ha barátokkal megy az ember, és az út végén ott a kocsma, ahol el lehet passzolni a még megmaradt zsetonokat. Sörimádóknak kötelező.

Stedelijk Museum - Kortárs művészetek

A múzeum eredetileg a Van Gogh múzeum szomszédságában emelkedik, de ahogy több amszterdami középület, ez is felújítás alatt áll jelenleg,(érdemes megnézni a bővítésére kiírt nemzetközi tervpályázat eredményét ), így az állandó gyűjtemény egy részét átköltöztették a volt posta modern épületébe. Ez a készlet is rendkívül változatos: formatervezés, grafika, rengeteg fotó, furcsánál furcsább, sokféle technikával készült szobrok és festmények, videoinstallációk és egyéb multimédiás élmények. Ha valami szép, az szép, nincs kérdés, az esztétika gyönyörködtet, és nem feltétlenül kell értelmet, funkciót találnom ahhoz, hogy élményt jelentsen megcsodálni. A hiba biztos az én készülékemben van, viszont modern művek között sétálva nem először éreztem egy-egy meglepő kinézetű szobornál, vagy festménynél, hogy fogalmam sincs mit akart a művész amikor megalkotta és miért nevezhetünk valamit művészetnek ha sem az érzelmet, sem az értelmet nem találom benne vagy annyira elvont, vagy annyira egyszerű és profán. Néha a cím ad kapaszkodót persze. Néha egy másik műnél szerzett benyomás segít. Különleges érzés végigjárni a termeket: álomszerű... Az állandó mellett az idődről időre megújuló időszakos kiállítások hoznak folyamatos változást a múzeum anyagába: Mapping the city, Lights and drawings, két látványos tárlat töltötte meg a második szintet látogatásom idején. Az első a várost vizsgálja a művészek szemszögéből: fotók, filmek, térképek és hangulatok, mind a város és az ember kapcsolatáról tudósítanak néha egészen meghökkentő módon (egy sétáló férfi zenéje a sétapálca és az utca tárgyainak találkozásából, utcaképek az évtizedekkel ezelőtti amszterdamból, borzongató videoinstalláció egy kihalt külváros éjszakai vendégéről…stb). A második kiállítás: 6 sötét terem, mindegyik közepén projektor által vetített színes fénysugárban „baljós” árnyak úsznak váltakozó sebességgel, egészen egyedi látvány- és hangulatvilágot hozva létre: fény és árnyék, valójában egyszerű árnyjáték, de olyan lenyűgöző formában, ahogy még sosem láttam.

FOAM - Fotomuseum Amsterdam

Ez nem volt akkora élmény, mint lelkes fotósként vártam, talán azért, mert az egyik időszakos kiállítás épp átrendezés volt, így csak félgőzzel üzemelt. A hely egy tipikus amszterdami belvárosi házikó, belül kellemes visszafogottsággal kialakítva biztosít hátteret a képek élvezetéhez. Két kisebb kiállítást és egy rövid filmet nézhettem meg, az egyik egészen különleges tárlat miatt azért megérte a látogatás: a repülés és autózás hőskorát, valamint a gondtalan századelőt idézték meg a fényképek.

Nyomom tovább

Az irodával kapcsolatos legjelentősebb fejlemény számomra, hogy sikerült megegyeznem a főnökeimmel és egészen december közepéig - most már mindenféle alapítványtól függetlenül – folytathatom, a gyakorlatomat. Talán mondanom sem kell, ez a tény mekkora vidámsággal töltött el: még 6 hónap ezen a nagyszerű helyen! Wow! Ráadásul az anyagi feltételeim is biztosítottak, mivel megduplázták a gyakornoki fizetésemet, így az pont fedezi az egyhavi költségeimet. Élet szép, sállálálláóóóó…

Ami a munkát illeti, az Umicore platinagyártó üzem bővítése (amiről már beszámoltam párszor) most megint parkolópályán van financiális természetű megbízói problémák miatt, így két újabb projektbe kapcsolódhattam be. Az első – SMH vagyis Slotermeerhof - egy négy nagyobb lakóépületet magába foglaló csoportos beépítés Amszterdam nyugati részén, ami már túl van a kiviteli terv szinten, és az építkezés megkezdésével egy időben éppen a leendő boldog tulajdonosakra vadászik a beruházó cég. Ehhez a vadászathoz szüksége van neki szép színes prospektusokra, amiket hatásos és laikusok számára is érthető alaprajzokkal és látványtervekkel zsúfolnak tele a kispolgári értékrenden edződött, profitfixált ingatlanfejlesztők. Ezeket az elemeket kellett nekem megalkotni, amikkel ugyan a megbízó elégedett volt, de hagyományos építész esztétikával szerintem nem érdemes értékelni őket. Reklám, parasztvakítás, talán ezek a legjobb szavak rá, azt hiszem ezt is meg kell tanulni egyszer… Kezdetben a munkatársak együttérzésével támogatva kézzel-lábbal tiltakoztam az ellen, hogy kispárnát rajzoljak a nappaliban az ülőgarnitúrára, amit virágmintás szőnyeg keretez, de a megbízó könyörtelenül letörte próbálkozásaimat egy építészesebb, elegánsabb vagy elvontabb grafika használatára. Remélem legalább a vevők vonzónak találják…

A másik projekt sokkal izgalmasabb, és több lehetőséget tartogat, mivel még nagyon kezdeti - gyakorlatilag városépítészeti - stádiumban van. A telek Amszterdam délkeleti városrészében egy tengerszint alatti területen található, jelenleg egy rossz állapotú iskola és egy templom áll rajta. Ezen épületek ledózerolásával indulna a tömb rekonstrukciója, majd 4 új, 3-4-5 szintes lakóépület és egy új iskola keretezné a kialakuló belső udvart és városi teret. Ugyan a tervezés két éve indult, de a tanulmányterven és az akkor felvetett problémákon azóta vitatkozik kitartóan az építésszel a jövőbeli szomszédság és a terület építési hatósága. Ez a hátránya annak az egyébként becsülendő hozzáállásnak, ahogy a hollandok általában véve nagy felelősséggel alakítják a környezetüket: sok időt és energiát igényel a különböző érdekek összeegyeztetése. Most végre úgy tűnik sikerül megegyezni a fontosabb kérdésekben (például hogy hány szintesek lehetnek az új épületek, hol lehet parkoló, fogja-e árnyékolni az új épület a nagyi virágoskertjét, különös tekintettel a muskátlikra), és folytatódhat az elképzelések építészeti kidolgozása. Először a megbízónak és a lakossági fórumnak tartandó prezentációhoz kellett látványterveket, benapozásvizsgálatot, makettet és makettfotókat csinálnom, miután ezt a bemutatót jól fogadták, nekiláttunk továbbgondolni, továbbfejleszteni az eddigi terveket. Ez folyamatos kísérletezéssel, próbálkozással jár, és még rengeteg az eldöntendő kérdés. Különleges követelmény az épületek illeszkedése az építészeti környezetbe, mivel jellegzetes, a múlt század első harmadában, az ún. Amszterdami Iskola stílusában épült tégla (mi más?) házak is emelkednek a tömbben. További kihívás az autók elhelyezése, a tömbbelső és a városi tér kialakítása, oly módon, hogy az a tömb lakóinak és a beruházó üzleti szempontjainak is megfeleljen. Élmény látni ebben a komplex folyamatban az építész szerepét, hogyan próbálja Mark közelíteni egymáshoz az álláspontokat és közben építészeti szempontokat is védelmezni, erősíteni. Ezek is olyan képességeket igényelnek, asszem, amit nem tanítanak (talán nem is lehet) az egyetemeken: diplomáciai érzék, emberismeret, taktika és egy kis ravaszság.

A kínai nagy... torony!

Május első hetében az ARCAM (az Amszterdami Építészeti Intézet) „Információ alapú építészet” címmel invitált lelkesen újabb előadásra. Az hangzatos cím - mint kiderült - egy építésziroda neve is egyúttal, vezetői – Barbara Kuit és Mark Hemel, két szimpatikus fiatal építész – prezentálták több szempontból is meghökkentő két órában legfrissebb munkájukat. A páros Zaha Hadidnál töltötte a gyakorló éveket, de még ezzel együtt is meglepő, hogy első kísérleti projektjük után (térbútorok) első megvalósuló épületük nem gyenge léptékváltásként egy 610 méter magas (tehát elkészülte után a világ legmagasabb épületének számító) felhőkarcoló a kínai Guangzhou-ban! (itt halkan megjegyzendő, persze minden rosszindulat nélkül, hogy a megbízást tervpályázaton nyerték és a zsűri tagja volt egy bizonyos sztárépítészhölgy, kinek neve már elhangzott néhány sorral fentebb). Hogy mi is pontosan az információ alapú építészet, nem derült ki teljesen az előadásból (nemcsak nekem, aki továbbra is komoly kihívásokkal küzd a holland nyelvet tekintve), de valami olyasmi körvonalazódott, hogy a tudomány vívmányait hívják segítségül az alkotáshoz: elektromikroszkópos felvételek (például emberi szövetekről) és a földfelszínt ábrázoló nagyfelbontású műholdképek elemzésével próbálnak új struktúrákat, új architektúrát létrehozni. Kiderült viszont számos megdöbbentő tény a felhőkarcolóról: Kína egyik vezető médiacége a 10 milliós (!) város központját szemelte ki új TV tornyának helyszínéül. A toronnyal, amely szórakoztató és bevásárló központ is egyben (a fogyasztói társadalom egyik nagyszerű szimbóluma, nálunk minden bizonnyal plázának hívnák) a kiüresedő belvárosba szeretne új életet vinni a beruházó. Arról, hogy milyen hihetetlen ütemben fejlődik Kína, elképesztő fotókat láthattunk: a külvárosokban gombamód nőnek ki a földből a felhőkarcoló méretű lakóépületek embertelen sűrűséget létrehozva, alattuk sokszintes autópálya csomópontok és más közlekedési útvonalak foglalják el a maradék kevéske városi teret. Zöldfelület elvétve akad. Az abszurd módon még mindig kommunista politikai berendezkedésű országban a fogyasztói társadalom ilyen mértékű növekedése rengeteg kérdést vet fel a jövőre nézve (az egész emberiség jövőjére), de ami a jelenben is nyugtalanító hozzáállást tükrözi: szinte bármi megépülhet, csak az anyagi források jelentik a korlátokat! Például, a lelkes kínai üzletemberek a torony magasságát állítólag úgy határozták meg - zárójelbe téve minden mérnöki megfontolást, hogy sorra vették a megépült hasonló méretű tornyok költségeit, és „egyenes arányossággal” kiszámolták, mennyire futja a rendelkezésre álló büdzséből. Talán így alakulhatott ki az a helyzet is, hogy egy olyan építésziroda készítette a terveket, ami jóformán semmi tapasztalattal vagy referenciával nem rendelkezik. Mindenesetre a torony építése elkezdődött és rohamléptekkel halad dacára a szintén példanélküli építési rendszernek, igaz a kivitelezés már egy nagyobb cég (ARUP) segítségével folyik. Egyébként az épület sok szempontból mérnöki bravúr: számos technológiát először alkalmaznak az építők, és egy részük még csak elméletben bizonyította működését! Tartószerkezeti rendszere egy nagyon bonyolult rácsrendszer (3D-s nyomtatóval létrehozott makettje megtekinthető volt a színpadon) függőleges és ferde elemekkel, főtartói óriási méretűek: több mint két méter átmérőjű 4 cm falvastagságú acélcsövek alkotják, melyeket egy szilárd vasbeton gerinc merevít a torony középvonalában. Maga a torony egyébként nem teljesen tömör, a testet – ami középmagasságban elkarcsúsodva kérdőjelezi meg a statika törvényeit - egymás felett különböző távolságra dobozok töltik ki, ezek fogadják be a bevásárló és szórakoztató funkciókat. Tövében a TV társaság új főhadiszállása bújik majd meg: egy furcsa épület, kristályszerű tömeggel és különleges szövetszerű homlokzati felülettel, ami 3D TV-ként is működik… Kína nagyratörő terveihez híres-neves európai építészirodák asszisztáltak eddig, (Herzog & de Meuron, Sir Norman Foster), ehhez az impozáns csapathoz csatlakozott most ez a fiatal páros, akik a projekt jelentőséhez képest rendkívüli szerénységükkel és alázatukkal keltettek szimpátiát. Első épületük a világ legmagasabb felhőkarcolója… ha nem a saját szememmel látom, lehet el sem hiszem… Ez durva www.iba-bv.com

Happy Queensday!

A hollandok legnagyobb nemzeti ünnepe április 30-a, szeretett királynőjük születésnapja, idén az országhoz méltó liberális időjárás köszöntötte a jeles eseményt. Ilyenkor minden és mindenki holland nemzeti narancssárgába öltözik, talán még a vörös lámpák is narancsos fénnyel világítanak. A buli már előző este kezdetét veszi, de 30-án indul be igazán az egésznapos pörgés: az utcákat hamar birtokba veszi a tömeg, a minden sarkon más zenére hömpölygő narancssárga massza (jó tanács: kerékpárral elindulni teljesen értelmetlen), a csatornákat bulihajók lepik el, egymást hangulatban és hangerőben túllicitálva… Lenyűgöző és magával ragadó keveréke a vidámságnak és a felszabadult életélvezetnek: fesztivál, októberfeszt, gyermeknap, karnevál, majális, tavaszköszöntő egyben! Néhány nevezetes utca gigantikus bolhapiaccá változik, a megunt holmikkal, játékokkal való kereskedést főleg a gyerekek élvezik, mosógéptől kezdve a képregényeken át, egészen házi készítésű sütikig terjed a választék. Az utcákat járva az ember önkéntelenül is eggyé válik az ünneplő/mulató tömeggel, ahogy múlik az idő és fogy a sör (mert az nagyon fogy!), úgy fokozódik a hangulat… Asszem, nekünk is keríteni kellene zivataros századainkból valami uralkodót, vagy nemes embert, bárkit, akinek így nyárelőre esik a születésnapja és rendezni egy – szokásunktól eltérően - politikától mentes piros-fehér-zöld népünnepélyt, ami semmi másról nem szólna, mint hogy igenis, jó élni!

Rotterdam

Elszántan folytattam tovább az Utrechttel megkezdett országjárást is, az újabb célpont a világ legnagyobb kikötőjeként ismert város, Rotterdam volt. A közlekedés a „már megszokott” magától értetődő rendben és kényelemben zajlott (ejnye, de hiányozni fog ez otthon…), leszámítva a közelgő nemzeti ünnep miatt felfokozott utazókedv okozta nagyobb tömeget a vasútállomásokon. Az út egy és másfél óra között alakul, attól függően, hogy melyik vonattípustválasztja az ember. (stoptrein, sprinter, snelltrein, intercity, gyorsasági sorrendben, a jegy mindegyikre érvényes, csak a nemzetközi vonatokra kell külön helyjegyet fizetni). Kilépve az állomás ajtaján az eddig megismert holland városokhoz képest szokatlan kép fogadott: ha Amszterdam az „észak Velencéje”, akkor Rotterdam első látásra talán az „Európa Manhattenje” (belátom elég súlyos) képzavarral jellemezhető. Abban a városrészben, amit a II. világháborúban szó szerint porig bombáztak, ma főleg magasházak karcolják az eget, és akadnak köztük kétes esztétikájú darabok is bőven, igazából csak az NN elegáns sötét tornyait nevezném szépnek (A. Bonnema, 1991). Bevásárló utcák húzódnak a tömbök között, a tömbök belsejében sokemeletes lakó/irodaházak emelkednek többnyire parkra szervezve: az összkép építészetileg érdekes, de nem igazán barátságos. Hiányzik az a jellemzően németalföldi városi hangulat, ami például Utrechtben annyira magával ragadott. Ez itt valahogy túl modern (nemcsak nekem, részlet egy 1990-es útikönyvből: „…évtizedekig a modern városépítés példája volt. Ma keresik annak a problémának a megoldását, hogy az este hat után kihalt várost életre keltsék.”) Kicsit beljebb merészkedve a belvárosban, azért találni kellemes történelmi részeket is, valamint szép parkokat is. Az egyik ilyen parkban sétálva fedeztem fel a térfalban a de Stijl egyik formabontó művét a Café de Unie-t: Oud/Doesburg terve, síkkompozíciót idéző homlokzatával (melybe a fényreklámok is bele lettek komponálva) építészeti provokáció volt a maga idejében (1925). Említésre méltó még a városháza büszke épülete, ami a neoreneszánsz stílust őrizve dacol a posztmodern és modern szomszédokkal. Rotterdam az építészet fővárosa 2007-ben: ehhez kapcsolódóan számos programmal várja az érdeklődőket márciustól októberig. Eme jeles cím tiszteletére a város építészeti látnivalói részben lilába öltöztek (szerencsére azért nem teljesen), bár azt nem igazán értem, hogy miért kell ilyenformán "összepiszkolni" a nevezetes épületeket. Miután körbejártam a belvárost, első utam a Holland Építészeti Intézetbe (NAI) vezetett. Annak idején heves viták dúltak arról, hogy melyik városba kerüljön a bázis - ebben az országban komolyan veszik az építészetet: a szkanderből végül Rot-terdam került ki győztesen. Természetesen maga az épület is figyelemre méltó (Jo Coenen, 1993), de a lényeg a különböző karakterű dobozokban van: időszakos és állandó kiállítások, archívum és könyvtár, makettár, könyvesbolt, nagy élmény minden építészetkedvelő organizmusnak. Hétvége lévén csupán a kiállításokat volt alkalmam megtekinteni, de ez is bőséges látnivalót szolgáltatott. Az időszakos kiállítás izgalmas címmel csalogatott: Az éjszaka építészete. A sötét terem és sejtelmes zene nagyon eltalált alaphangulatot teremtett a fénydizájnnal foglalkozó bemutatónak: gyönyörű világító makettek, rajzok, fotók, és installációk témakörönként (pl. történeti épületek, a modern fényei, fényreklámok, kristályok, pixelek, különleges homlokzatok, fényszennyezés…stb) rendezve. Mára ez a tudomány alapvető része lett a tervezésnek, különösen a városi középületeknél szentelnek megkülönböztetett figyelmet a tervezők az épület éjszakai megjelenésének. Az intézet állandó kiállítása (Living in the lowlands) a Hollandiára oly jellemző mélyföldek beépítésére folytatott törekvésekről tudósít a 20.század elejétől napjainkig. Eredeti rajzokkal, skiccekkel, és természetesen makettekkel mutatja be a városépítészeti gondolatokat, amelyekkel a tengertől elhódított területeket próbálták/próbálják benépesíteni: leggyakrabban lakónegyedek, lakótelepek építésével. Az intézet szomszédságában áll a Sonnefeld-ház, ami a 1930-as évek modern lakóházának prototípusa, korát megelőzően innovatív berendezéssel és szerkezettel. A villa belülről is megtekinthető (lett volna), de mivel a NAI-ban földöntúli állapotban bóklászva nem igazán voltam figyelemmel az idő kegyetlen múlására, erre már sajnos nem maradt időm (bezárt), na majd legközelebb… A NAI előtt induló park másik végében fekszik a holland építészgurunak, Rem Koolhasnak egyik első, nemzetközi elismertséget hozó épülete, a Kunsthal. Az épületben egy rámpákból szerkesztett spirális közlekedőrendszer vezeti végig a látogatót a kiállítótereken. Akárcsak az utrechti Educatoriumnál az előadóterem rámpája itt is látványos homlokzati elemmé válik. Furcsa módon a épület négy „arca” semmilyen kapcsolatban nincs egymással, csupán a belső tér funkcionális következményei. Miután tiszteletemet tettem a Kunsthalnál, nagy körsétát tettem Rotterdam legdinamikusabban fejlődő városrészében, a régi kikötők helyén létrehozott Kop van Zuid fejlesztési területen. A Maas folyó túlpartján elterülő negyedbe a gyönyörű Erasmus hídon át vezet az út. A hattyúnak becézett híd megépítése óta a város jelképe lett, nem csoda: a 139 méter magas feszes pilonokra büszkék lehetnek a rotterdamiak. A hídról feltáruló volt kikötő régi csarnokai vagy új funkciókat fogadtak be, vagy átadták helyüket az új épületeknek: Luxor színház (Bolles en Wilson, 2001 - feltűnő színházépület a hajózási múlt képeiből és egy fesztiválszínház hangulatából építkez-ve), Montevideo torony (Mecanoo, 2005 - „vertikális város”, Hollandia legmagasabb lakóépülete 152m), Inholland Egyetem épülete (Erick van Egeraat, 2000 – 8 szint magas belső átriummal), hogy csak a legnevesebbeket említsem. A terület különleges atmoszféráját az ipari műemlékek jelenléte teremti meg: raktárak, hidak állítanak kontrasztot a látványos új elemeknek, őrizve a hely régi szellemét. Visszaúton az állomás felé, kissé megfáradtan még útba ejtettem a Willemswerf irodaházat (Quist, 1989), ami a vízesésre emlékeztető ferde homlokzati bővületnek köszönhetően vált a folyópart emblematikus elemévé, valamint a fura/vidám Kockaházakat, (asszem a legőrültebb lakóépületek a világnak ezen a részén) amiket Amszterdamból importált építészek terveztek, azon nemes célból, hogy játékosságot csempésszenek a belváros szürke világába. Nem kétséges, Rotterdam megérdemelten lehet Hollandia (és idén a világ) építészetének központja, rengeteg különféle irányzat képviselteti magát, és rendszeres rendezvények élénkítik az építészeti életet (több nemzetközi hírű stúdiónak is itt van a bázisa). A NAI-ba pedig szigorúan kötelező ellátogatnia minden erre kóválygó építészfiókának!