Pénz beszél...

Az előző időszak viszonylagos lazasága után, a hiányzókkal kiegészülve, az irodai élet kezd visszatérni a korábban megszokott kerékvágásba. Eme bizonyos kerékvágásban viszont az Umicore-projekt szekere továbbra is döcögve halad: újabb kellemetlen tényezők nehezítették a hányatott sorsú épület egészséges fejlődését. A megbízó - szerepéhez méltó módon, szigorúan üzleti alapon létezve – legutóbbi megbeszélésen kifejtette, hogy ő bizony költségcsökkentést szeretne, és túlságosan nagynak találja az épületet. A projektnek ezen előrehaladott állapotában – amely nagyjából az ő kívánságait figyelembe véve alakult olyanná, amilyen - ilyen kritikus kijelentést tenni, diplomatikusan fogalmazva, nem nevezhető valami sportszerűnek, és a beruházás gondosabb megtervezését hiányoló építészben érthető módon az a sokat magasztalt világhíres német precizitás is durván megkérdőjeleződik egy röpke pillanatra. Ez az a bosszantóan undorító része az építészetnek/építésnek, amit szívesen kihagyna mindenki az életéből, de sajnos, amíg az embernek az anyagi világban (hol máshol?) kell megvalósítania gondolatait, addig kénytelen alárendelni magát eme világ törvényeinek. Jelesül a legalapvetőbbnek a gravitáció után (habár újabban ez nem biztos, hogy igaz), vagyishogy a pénz beszél... (miért nincs olyan tárgy az egyetemen, ami megtanít a megbízóval bánni/tárgyalni? Ahogy megtudtam, még itt sincs...). Engem ez a bonyodalom annyiban érint érzékenyen, hogy szüneteltetnem kell az újabb makettezési feladatom kivitelezését: 1:200-ban az Umicore épületet kellene felépítenem, de mivel a vázolt körülményeknek köszönhetően állandóan változásban van (esetleg gyurmából lenne érdemes… Barba Papa segíts!), így csak a meglévő csarnokokat tudtam összerakni. Hasonló a helyzet a virtuális modellel (SketchUp) is: amíg Mark és Leen nem tudják meghozni az alapvető döntéseket a terv jövőjét illetően, addig nem igazán tudom fejleszteni azt sem, csak próbálgatunk dolgokat, de semmi sem végleges. A makettezést nagyon élveztem (pláne, hogy ritkán ajándékozott meg eleddig olyan csodálatos lehetőséggel a Sors, hogy a fenyegetően közeledő határidőtől nem zavartatva, lazán, kényelmesen tudjak építkezni), csak hamar a végére értem a teljesíthető feladatoknak, így hirtelen nem nagyon tudtak nekem érdemi munkát biztosítani. Nehogy az unalom felüsse fejét kicsiny irodai világomban, Leen sietett segítségemre ötletével: útikönyvet kellett csinálnom közelgő portugáliai építészeti túrájához. Kiválogatott számtalan építészeti magazint és könyvet a témában, valamint felvázolta az itinert, aztán beüzemeltük a szkennert: másfél nap folyamatos szkennelés és két nap szerkesztés után (Photoshop és InDesign) megszületett az album. 80 oldal kötve, megtöltve a portugál mesterhármas – Alvaro Siza, Souto de Moura, Fernando Távora – fantasztikus házaival. Egyébként is szeretem ezt a műfajt és a feladat betekintést engedett a - hollandhoz hasonlóan színvonalú, de más szellemi gyökerekből táplálkozó - kortárs portugál építészetbe.