A hosszúnak nevezett húsvéti hétvége kiváló apropót szolgáltatott arra, hogy kimerészkedjek végre a nagyvárosból, az ország többi – pestiesen szólva vidéki – részének felfedezésére, az időjárás pedig olyan kellemes légköri viszonyokat teremtett az élményt fokozandó, hogy minden korábban elhangzott panaszomért rehabilitálnom kell. A „kicsi Amszterdamként” emlegetett Utrechtet szemeltem ki első állomásnak, ami bringával már messze van, vonattal viszont közel. Az utazásszervezést kissé nehezítette a rapszodikus internetcsatlakozásom, így majdnem vakon vágtam neki az ismeretlennek. Ennek ellenére csodával határos módon mindent sikerült megtalálnom/megnéznem/megörökítenem, ami tervbe volt véve az előzetes tájékozódás alapján, sőt nagyon megkedveltem a várost, nem siettem haza. (és ha lesz rá alkalmam, visszamegyek ám) Nagyban hozzájárult a túra gondtalanságához a közlekedés: valami zsigeri beidegződés (MÁV-os élmények: drámák, leginkább tragikomédiák) miatt először kicsit nyugtalanul közelítettem a vasútállomás felé, de az olajozottan működő szerkezet pillanatok alatt beszippantott és perceken belül már az egyik emeletes kocsiból bámulhattam a panorámát. Nem volt sorban állás (jegy automatából, röhögve, 30mp alatt) nem volt tülekedés, nem volt késés, csak tiszta, kényelmes vagon, udvarias kalauz, - és hatalmas kontraszt az otthoni viszonyokhoz képest. Az út egyébként körülbelül fél óra, és nemcsak ide, hanem például Rotterdamba is negyedóránként indulnak vonatok. Diákkedvezmény csak a haza gyermekeinek jár, nekem 11,70 Euro volt a hétvégi retúrjegy. Amikor kiléptem az utrechti vasútállomás kapuján, különös látvány fogadott: alig lézengett egy-két ember az utcákon (ünnep/a későn kelő nép…), ami különleges hangulatot kölcsönzött a városnak, és ez a nyugodt légkör valahogy egyből szimpatikussá tette. Az sem véletlen persze, hogy Amszterdamhoz hasonlítják, hiszen a központ utcái a nagyvárost idézik, de minden alacsonyabb fordulatszámon pörög. (még akkor is, ha délutánra végül megteltek a kávézók, éttermek és előbújtak odúikból a turistafalkák is). További különbség, hogy a csatornák itt egy teljes szinttel az utca alatt/mellett folydogálnak, a köztes szint pedig borospincéknek, sétánynak, vagy a házak alagsorának ad helyet, ettől is tűnik barátságosan zegzugosnak a belváros.
Első utam a Dóm térre vezetett (ez a helyi origó, a város minden részéből látható magas torony jelzi), ami meglepő módon a Dómról kapta nevét. Az eredeti Dómot a 17.században egy hatalmas vihar pusztította, mégpedig oly módon, hogy elvágta egymástól a tornyot és templomteret. Helyreállításkor ez az állapot rögzült, létrehozva a teret az egykori épület alapjain. Mivel a turistainformáció csak délután egykor nyitott, bőven volt időm (térkép híján) céltalanul sétálgatni a belvárosban. A verőfényes napsütés és az éles árnyékok talán a legszebb formájukban mutatták a gazdag korokat idéző, különböző történeti stílusok kellemes egyvelegét alkotó házsorokat. Az egyik sarkon furcsa képződményre lettem figyelmes: hi-tech dobozok és ívek, acélba és üvegbe csomagolva feszített magabiztosan egy házikó, az illeszkedés fogalmát sajátos módon értelmezve (a 7 szintes, 3x5,25m-es alapterületű (!) „űrhajó” egy bizonyos Hans Sluijmer nevű merész szakember agyszüleménye; egy lelkes járókelővel beszélgetve kiderült, hogy néha még a helyiek is meglepődnek rajta, hogy ott van, de ott van!). Folytatva utamat nemsokára újabb formabontó épületbe botlottam: a városháza bővítése keltett elsőre nehezen feldolgozható vizuális ingert (tervező: Enric Miralles) Falnyílások a… hova is? töredezett kerettel, ereszcsatorna-káosz, sokféle anyag és forma… már-már zavaros kompozíció.
Hamar a turistainformációban találtam magam újra, ahol megtudtam, miként juthatok ki az egyetemvárosba, ahova a újabbkori építészeti látnivalók nagy részét zsúfolták az utrechtiek. Például a holland kortárs építészet legemblematikusabb épületének tartott Rem Koolhas féle Educatoriumot. Ez az egyetem központi épülete, kívülről szemlélve az ikont, a lemezek játéka a leghatásosabb elem: egyszer födém, egyszer rámpa, egyszer fal, majd megint födém… Mintha papírból lenne, úgy hajlik a vasbeton, és ez nem öncélú formalizmus, hanem a belső tereket logikus módon létrehozó és összefogó felület, vagy mi. A forma és a gondolat működőképességét és sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy rengetegen követik (másolják) azóta is, ez a fajta „origami” a holland építészet egyik védjegyévé vált.
Aztán jönnek sorban a szomszédok: az UN Studio formailag rokon kutatási épülete, amely nagyteljesítményű mágnest „árnyékol” hajlékony vasbetonlemezeivel és az azokat körbefonó üvegezett közlekedővel...
a kimondhatatlan nevű Neutelings Riedijk Minnaertje, ami a geofizikai tanszék épületeként azt igyekszik elhitetni velünk, hogy egy hatalmas kiemelt földhasáb (ezt hangsúlyozza a homlokzaton a színezett lőttbeton felület és a furcsa domborulatok)...
a könyvtár megkapóan elegáns óriási tömbje a különleges mintázatú homlokzatburkolattal...
a Mecanoo által tervezett hi-tech Menedzseri kar, valamint a variációk kollégiumépületekre.
Azt a feltevésemet, hogy Húsvét vasárnapján bebocsátást nyerhetek a felsoroltak közül bármelyikbe, valószínűleg pillanatnyi elmezavar okozhatta, sajnos csak kívülről tudtam őket megvizsgálni, ami egyrészről kár, mivel legtöbbjük érdekes belső világot rejt, másrészről szerencse: ha mindegyiknél csak ugyanannyi időt szántam volna az enteriőrre, mint a külső megjelenésre, akkor az egyetemről egyenesen mehettem volna vissza Amszterdamba valamelyik éjszakai (hajnali) vonattal. Így viszont alkalmam nyílt még egy jó nagy sétát tenni, ami a külváros egyik csendes lakónegyedéből indult, és az egyre nyüzsgőbb belvároson át a Dóm térre vezetett vissza. Útközben tiszteletemet tettem a modern építészet egyik mérföldkövének számító Schröder- háznál (Világörökség része): a De Stijl művészeti mozgalom egyik legjelentősebb emlékét, a minden valamirevaló éptöri könyvben megtalálható lakóépületet egy sorház végére álmodta meg Gerrit Rietveld, 1921-ben: a homlokzatok mintha síkkompozíciók lennének, az egyszerű geometriai formák (síkok és vonalak) harmoniája adja a ház szépségét (Mondrian képeitől ihletetten). További kuriózum, hogy a belső tér teljes mértékben a külső formanyelvét követi, a mester minden bútordarabot és belső részletet gondosan megtervezett, erről a ház előtt felállított „egérmozi” tudósít képekben. Nem messze innen található egy kortárs különlegesség, az MVRDV iroda ikerháza. A nyitott homlokzat a gyönyörű parkhoz kapcsolja a két lakást, amik a lakók előzetes igényeit követve alakultak ki, fonódottak össze/hatottak egymásra.
A Dóm-téren (!) még alkalmam nyílt végignézni, amint egy szellemileg feltehetően komoly kihívásokkal küzdő németajkú turistafamília a Bundes-Liga döntőjét próbálja reprodukálni egy kapuvá avanzsált buszmegálló segítségével, amit nemcsak az az öreg hölgy nem értékelt túlzottan, akit hősiesen felrúgtak a labdával, hanem szemmel láthatólag a többi városlakó sem lelkesedett a főtér ilyen célú használatáért. (bár ez a „nagybetűs” Európa, a fejlett nyugati kultúra, azért itt is vannak gyökerek, és ez megnyugtató) Eme különös közjáték után elbúcsúztam Utrechttől. Elégedett mosollyal szálltam fel a vonatra, szolidan megfogadtam (már harmadszor írom le, mindegy), hogy ide még visszatérek egyszer. Jó volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése